bridge to terabithia (2007). katherine paterson könyvét szeretik a narnia krónikáihoz hasonlítgatni, s az írónő soha nem is titkolta, hogy sokat merített c.s. lewis meséiből - egyik hőse még említést is tesz a könyvekről -, a terabithia azonban egészen más húrokat penget, mint a terebélyes előd. a gyermeki fantázia által életre keltett világ ezúttal sokkal markánsabb reális hátteret kap, és a regényt is személyes tapasztalatok ihlették.

a filmet finanszírozó walden media eleinte mégis nagyszabású fantasy-ben gondolkodott, szerencsére a rendezésre felkért csupó gábornak sikerült meggyőznie őket arról, hogy a látványeffektusok erőltetése helyett inkább eredethűségre törekedjenek. a regénybe szőtt érzékeny tanítások így érintetlenül maradtak; ugyan a két gyermek által felépített fantáziavilágot csupóék rendesen kiszinezték, de ezek egy pillanatig se mennek a történet rovására. (a bemutató után tartott sajtótájékoztatón a rendező azért elárult annyit, hogy a szűkös, mindössze 20 millió dolláros költségvetés is ludas a visszafogott látványvilágban.)

egyszerre vártam és féltem a filmtől. sem annasophia robb (charlie and the chocolate factory), sem josh hutcherson (zathura) színészi kvalitásairól nem voltam meggyőződve, ezzel sezmben mindketten meggyőző alakítást nyújtanak. oscar-szagról szó sincs, voltaképp önmagukat alakítják, srácokat egy különleges világban: terabithia vagy hollywood, édes mindegy... a film hasonló témakört jár körbe, mint az el laberinto del fauno (tyúk és tojás tekintetében ezt akár fordítva is írhatnám), del toro alkotásával szemben a terabithia az egész családhoz szól, tehát jó vaskos érzelmileg, hogy még a legkisebbek is befogadhassák, ezért itt-ott túl vastagra sikerül a cukormáz, s mégis, nincs az a gyomor, amit megfeküdne. apró kis kincs óriási érzelmi palettával. (trailer)