krónikás. amilyen ítéletidő uralkodik odakinn, kész csoda, hogy egyáltalán felértem pestre, az pedig már maga a világmindenség csúcsa, hogy utána még haza is jutottam. odafele másfél órás késéssel mentem, haza már csak 30-40 percet csúszott a vonat. már holnapután van? na de nem erről akartam beszélni: a lány - legyen mondjuk michelle, ugyanis a legjobb, legszexisebb macskanőre hasonlít: nem csak zöld szemei miatt - kb. másfél hete talált rám a wiwen (éljen, éljen, most már tényleg imáimba foglalom), s először nem hittem a szememnek: az nem lehet, hogy 15 év után egyszer csak újra felbukkan az a lány, aki majd egy éven át padtársam volt a középiskolában, és az osztályban az összes fiú (beleértve jómagamat is) odáig volt érte, meg vissza is. tényleg nem kaptam szikrát; legközelebb az egyik bölcsis pelenka-testvérem fog rám akadni? ez csak valami véletlen egybeesés lehet! michelle-ből nem néztem volna ki, hogy rákattan a wiw-re - de hát mit tudhattam én: 15 év nagy idő. akár atomfizikus is lehetett belőle időközben. óvatosnak éppenséggel nem nevezhető "hát te ki vagy?" kérdésemre azt felelte, hogy "padtársad voltam, satöbbi-satöbbi, és mikor regisztráltam, gondoltam, rákeresek a régi barátokra". ó, hát ez nagyon kedves. levélváltás, MSN-traccs, telefon-tárcsa, majd ma találka. 15 év után az embernek nem nagyon van kedve várakozni. :)

az igéző tekintetű tini bájos fiatal nővé cseperedett, de amint meglátott, egy pillanat alatt lemállott róla az összes év, és a nyakamba ugrott ujjongva. egy pillanatig sem éreztem kellemetlennek a szituációt. michelle szerint semmit se változtam: láttál volna egy éve, gondoltam, de közben csak mosolyogtam. hosszú-hosszú órákon át beszélgettünk, régiről és újról, jövőről és múltról - szédítő volt, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára. azért hamar észrvettem rajta a változásokat: visszafogottabb és szerényebb, ugyanakkor az eredményeire méltán büszke nőt ismertem meg, aki élete számtalan kalandja során megtanult óvatosan bánni az emberekkel. na de nem velem: mellette én is felszabadultnak éreztem magam, és mikor este elválltak útjaink, mi sem tűnt természetesbbnek, hogy egy csókkal búcsúzzunk egymástól. viszlát 15 év múlva! francokat: 2-3 napon belül. ;)

a westendbe érve összefutottam rennel és statikkal (kicsi ez a város vazze, menjünk los angelesbe!): a leány épp a holnapi fellépésére keresett valami használható göncöt, ahogy nyúzott ábrázatát elnéztem, már jó pár órája. afrikában meg éheznek. de ez most a legkevésbé érdekelt: a mozihoz érve a brancs megkérdezte, miért ér fülig a szám. nekem? ugyan! csak a mosdó tükrében láttam, hogy úgy nézek ki, mint nicholson a batmanben. brr. a kiss kiss bang banget néztük meg. triviális de elsütöm: black is back! hollywood egyik legjobb forgatókönyvírója isteni szatírát gyártott, amelynek talán az az egyetlen hibája, hogy jó 10 évnyi sziporkát sűrített 105 percbe (shane black közel egy évtizede nem jelentkezett új munkával). nem győztem kapkodni a fejem, gyakran el is veszítettem a fonalat, de a beszólások, az abszurd helyzetek és a túlzásokat messze elkerülő akciók így is mennyekbe repítettek. többször kell látnom ezt a filmet, ugyanis maradt még benne szufla, amit első nekifutásra fel se fogtam. robert downey jr. és val kilmer méltánytalanul hanyagolt színészek, michelle monaghan pedig a jövő nagy sztárja. raymond chandler és billy wilder egyaránt imádná ezt a munkát, tarantino meg vakarhatja a fejét.