howl's moving castle (2004). hayao miyazaki új rajzfilmje talán eddigi legszürreálisabb munkája, ami azért meglepő, mert egy brit mesekönyv alapján készült. mondjuk, hozzá kell tennem azt, hogy az írónő, diana wynne jones tolkien és lewis tanítványa, s maga is felépített egy olyan világot, amely csak távoli rokonságban van az emberekével. miyazaki szédületes fantáziájával oltja be a különleges regényt, s ami a vásznon látható, az maga a csoda. de ezt már igazán megszokhattuk tőle: egyik vizuális ötlet tapos a másik sarkára, szimbolikus karakterek tesznek allegórikus lépéseket, és persze az egész világ egy nagy metafora. ám bajban vagyok, ha a tükör mögé szeretnék nézni: sejtem én, hogy a szokásos greenpeace üzenetek mögött ott húzódik a háború által megsebzett világért való aggódás igénye, de még az is lehet, hogy ezt csak bele akarom látni...

a sztori nem sokat segít: egy elvarázsolt birodalomban háború dúl, dehogy miért, az nem világos. ráadásul alig van olyan ember(?), akit ne sújtana valami szörnyű átok, pl. a főszereplő lányt vénasszonnyá változtatták, és még a gonosz ige kimondója se tudja, hogy lehet megszűntetni az átkot. az egyre halmozódó kérdőjelek ellenére a történet lineárisan megy előre, a főhőst szemlátomást nem lehet kihozni a sodrából (nem győzi hangsúlyozni, hogy ilyen korban már nem lehet megijeszteni - én meg azt hittem, hogy csak a teste öregedett), s emiatt valahogy távolt állt tőlem, hogy megkedveljem. szerencsére a film második felében a fantázia mellett végre az érzelmek is szárnyra kapnak, ebben nem kis szerepe van joe hisaishi szívbemarkoló zenéjének és a remek angol szinkronnak. (lehet felhördülni: angolul néztem - billy crystal nagyon jóóó calciferként!)