Ilyen az, amikor az EVENT HORIZON találkozik a SUNSHINE-nal. Dennis Quaid és Ben Foster űrszörnyek elől menekül vagy mégsem?
Ilyen az, amikor az EVENT HORIZON találkozik a SUNSHINE-nal. Dennis Quaid és Ben Foster űrszörnyek elől menekül vagy mégsem?
Fiú találkozik a lánnyal. Fiú beleszeret a lányba. Lányról kiderül, hogy vámpír. Oda se neki. Hmm, hol is találkoztunk ezzel legutóbb?
Szerencsére ez a svéd vérszívó-történet (amely bármily meglepő, de nem az első, nem is a második, ami odafenn készült) egészen más bestia. Példának okáért, sem a hegyes szemfogak birtokosa, sem perverz szerelmese nem emlékeztet kiskorú rocksztárra, s a környezetet sem a HIGH SCHOOL MUSICAL elhagyott díszleteiből rendezték be.
Tomas Alfredson filmje véresen komolyan veszi magát. Sőt, a Stockholm közeli, hólepte kisvárosban játszódó történet maga a megtestesült nihil, amihez hasonlót a régi jó szovjet filmesek szoktak kikopácsolni a maguk nép-neurózisából. Szóval kockára deresedett kispolgárokra és a rájuk nehezedő nagy üres valóságra számíts alaphelyzet gyanánt - nem a legideálisabb hely egy olyan romantikus hős számára, mint amilyen Drakula leszármazottja.
Mégis az egyik itteni szocreál tömbházba veti be magát Eli, a vámpírlány, aki ki tudja, mióta 12 éves, s könnyen elképzelhető, hogy mostani gyámja - egyben vérbeszerzője -, egy ködös/rémült tekintetű ötvenes is valaha olyan fiatal fiú volt, mint a szomszédban lakó Oskar, akivel a vámpírlány hamarosan összeszűri a levet. Talán azért engedi közel magához a fiút, hogy némi kis emberséget is tanuljon két embertelen cselekedet közepette. Oskar is tárt karokkal fogadja a fura lány közeledesét, hisz maga is kívülálló, akit az erősebb fiúk folyamatosan zaklatnak, anyjának nincs rá ideje, apja pedig már rég elköltözött.
Enni viszont mindenkinek kell, így aztán fura halálesetek kezdik még jobban ráhozni a hidegfrászt a fagyos hangulatú kisváros populációjára, Oskar pedig egyre inkább gyanítja, Eli nem egyszerűen fura, hanem valami több.
S a refrént már ti is ismeritek. Az "Engedd magadhoz az igazit" cselekmény tekintetében nem ad fricskát a vámpírkultusznak, újszerű környezetével és narratívájával viszont annál inkább. Mintha Aki Kaurismaki kötött volna vérszerződést Guillermo Del Toróval, s a korábban már említett Klimov/Tarkovszkij/Zvjagincev háromszöget pedig meghívta volna esküvői tanúnak. Az elgondolás remek: a tempó ráérős, de soha nem laposodik el, a figurák érdekesen ismerősek, a problémák és a cselekedetek hétköznapiak, s már-már kezdenéd elhinni, hogy talán mégis létezhetnek vámpírok, akik betartják a szabályokat (habár a keresztre és a fokhagymára nem tér ki a film). S szép lassan magadra csukod a hátborzongató valóság nyomasztó vasajtaját, miközben egy kulcslyukon át lesed két gyermek(i lélek) egymásra talását, ekkor azonban valami elkezdi bökni a csőröd.
Hol a francban marad Drakula másik fele? Merre kószál Van Helsing? Talán az a rondakabátos fazon lesz, aki csak nem akar beletörődni abba, hogy ivócimboráit megritkítja valami fura szerzet? Esetleg a tucatnyi macskával együtt élő falu bolondja, aki szemtanúja volt Eli portyázásának? Vagy ha egyikük sem, hol a csudában van a rendőrség?
Igen, tudom: ezek hétköznapi kérdések, melyekkel nem kellene foglalkoznom egy vámpírfilm kapcsán, de ha Alfredson arra törekedett, hogy lehozza közénk a mítoszt, erre az apróságra, amely ebben a környezetben azért jóval nagyobbra duzzad, igazán ügyelhetett volna. Így aztán a film minden stilisztikai bravúrja ellenére megmarad egy óriási kihagyott ziccernek, ezzel együtt egy olyan mutatványnak, amit jobb ha saját szemeddel látsz, mielőtt kilépsz az éjszakai hóba.
Az év egyik legjobban várt filmje Michael Mann gengsztermozija, mely valószínüleg feleannyi meleg színt fog tartalmazni, mint az alábbi poszter. De hova tűnt Christian Bale?
Újabb házasság köttetett a mennyek országában. Miután pálcát tört* Tim Burtonnel, Henry Selick a mesék nagy tudójával, Neil Gaimannal lépett frigyre, s gyermekük maga a megtestesült tünemény - kisebb hibákkal. Példának okáért elcsábíthatták volna Danny Elfmant, hisz Bruno Coulais és a They Might Be Giants hümmögéssel elslamposkodott dalszövegei nem okoznak maradandó lerakódást az ember emlékezetében, ugyanakkor a film képi világa ismét olyan fantasztikumot zúdít a gyanútlan szemlélőre, hogy az a moziból kifelé jövet "kérek még!" kiáltással akár már vissza is fordulna, ha nem kellene átvészelni a lassú és meglehetősen hideg nyitányt, ami egy bizonyos ajtó feltárulásával szerencsére utazósebességre kapcsol - nem száguld Pixar vagy PDI módra; engedi, hogy szemlélődj, szaglássz és ízlelj, s néha-néha elismerősen csettints a nyelveddel: ebben az évtizedek óta lenézett bábanimációban még mennyi lehetőség rejlik!
*Eme információ lehet légből kapott. Ne tessék tényként kezelni.
Ha már az apokaliptikus jövőt is ők festik alá, akkor itt egy kis ráadás, amit Rob Sheridan, a NIN művészeti rendezője rögzített az ausztrál turné egy-egy állomásán. Ritkán adatig meg a lehetőség, hogy valaki ilyen perspektívából szemlélhesse az előadást. Trent Reznort pedig várjuk a környékre. Ugye.
Mások nem biztos, hogy így vannak vele, de ha NIN szól egy előzetesben, akkor azzal engem megvettek. Egyébként Sam Worthington karakteréről most már kiderül, aminek ki kell derülnie, meg még sok minden más is. Remélem, a rendező és a stúdió között dúló PG13 vs R Rated háborút McG nyeri meg.
- SPOILERMENTES -
Megújult a világ: az USA dicső győzelmet aratott Vietnámban, Nixont harmadszor(!) is újraválasztották, a megváltozott erőviszonyoknak, a liberalizmust kiszorító fasiszta gyűlölködésnek, a kimerült energiaforrásoknak köszönhetően az atomháború sokkal fenyegetőbb, mint valaha, hisz az oroszok félnek az ejerétől megrészegült Amerikától, melynek ott van dr. Manhattan, aki a mindenség valamennyi részecskéjét képes kontrolálni - nyomon követi és irányítja az atomok útját, így látja a jövőt, uralja a jelent, s elemzi a múltat. Egy ilyen (fél)isten mellett Amerikának nincs szüksége szuperhősökre, akik néhány éve még azon voltak, hogy jobbá tegyék a világot, most - jobb esetben önkéntes - száműzetésben élnek, s csendben, tehetetlenül várják, hogy a végítélet órája delet üssön. Vagy mégsem?
Who will watch the WATCHMEN?
Magyarul: ki fogja megnézni ezt a filmet? Erre a kérdésre most még nehéz lenne válaszolni, de egy biztos: a filmmel foglalkozó fórumokon parázs vitákat folytatnak majd arról, hogy vajon Zack Snyder (300, Dawn of the Dead) volt-e a megfelelő ember arra, hogy filmvászonra vigye Alan Moore és Dave Gibbons korszak- és kultúraalkotó képregényét. (Tovább az "Elolvasom" után.)
A Warner beindította a sztárgyártó gépezetet: biztosak lehetünk abban, hogy jövőre ilyenkor Sam Worthington neve már ott lesz a fejekben. Ó, érzitek a helyzet iróniáját? Sztárgyártó gépezet egy TERMINATOR-filmben. Két új T4 plakát, rajta Worthingtonnal (az egyiken természetesen csak a nevével, mielőtt még azt hinnétek, hogy...), a második klikkre megnő. (A Yahoo-nál pedig új promó fotók.)
Mikor alig egy órával ezelőtt elkezdett pörögni a stáblista a Revolutionary Road végén, csak annyit mondtam magamban: végre. A film két óra sem volt, végigülni mégis az örökkévalóságnak tűnt, és a blog hasábjait olvasva nyílvánvaló, ezzel az érzéssel nem voltam egyedül. A Changeling közel két és fél óra. Igaz történeten alapul. Egy csúnya Angelina Jolie siralmaival van tele. És mégis, úgy gázol át a nézőn, mint egy úthenger.
Clint Eastwood tud mesélni, és új filmje erre tökéletes bizonyíték. Több mint száznegyven percen keresztül a karfát markolva figyelni, ahogy a Jolie által alakított egyedülálló anya – nagyrészt nulla sikerrel – keresi gyermekét, ezt az élményt kevés mai rendező tudta volna így létrehozni. És ne essünk tévedésbe, a film közel sem hibátlan: a semmitmondó, túlzottan szentimentális befejezés előtt az utolsó fél órában kicsit megakad a ritmus, hősnőnk, aki addig is ugyanazokat a köröket futotta, végleg egy helyben kezd ténferegni (ennyire passzív központi karakter rég volt filmvásznon: a konfliktusok létrehozása és megoldása szinte végig másokra hárul) és a szálak elvarrása már-már túlontúl gyorsnak hat – ki tudja, talán nem ártott volna egy kicsit hosszabb játékidő sem.
Különös mozi ez, hisz íze köszönőviszonyban sincs azzal, amire a hozzávalókat vizsgálva számítanál, mégis csupán percek kérdése a ráhangolódás különös sokszínűségére. Clint szórakozott tudós módjára keveri a műfajokat, a családi dráma hamarosan szabályos horrorba fordul – bár ez hangzik a legszélsőségesebb zsánerválasztásnak, talán ez működik a legjobban - , melyet kőkemény pszichotriller, társadalmi és végül bírósági dráma követ, sőt, a sor még így sem teljes. És hogy mi a legfélelmetesebb? Ez az egész működik.
Az 1998-ban feloszlott legendás Faith No More a héten közzétette a hírt: idén újra összeállnak, méghozzá az Album of the Year LP-t összehozó felállásban. Új anyagról még nincs hír, Mike Patton, a zeneiből multikulturális ikonná avanzsálódott frontember amúgy is szólóprojectjeivel volt elfoglalva mostanában, pl. most fejezte be első filmzenéjét, melyet a CRANK 2-ben hallhattunk. A banda 2009 tavaszától Európában turnézik, s esélyes, hogy valamelyik nyári fesztiválon hozzánk is eljutnak. Adná az ég.
Igen, a nőnemű démonok a gyengéim, s ha minden rosszul megy, akkor Vincenzo Natali, a CUBE rendezője hamarosan újabb szörnyűséggel gazdagítja az illusztris bandát. A SPLICE két tudós (Sarah Polley és Adrien Brody) különös kreálmányáról szól, amely félig ember, féig állat. A képekből áradó kettőség a leghátborzongatóbb. Az "elolvasom" mögött további borzalmak.
Ugyan nem tegnap került fel a világhálóra, de muszáj kiraknom a Coldplay új kislemezdalának klipjét, mert egyszerűen zseniális. És most mindenki egyszerre: "Meeet dééémon."
Beszélt