Nagy kaland Amerikát átszelő autóútra indulni. Főleg, ha nejvesztve kell rohangálnunk mindenfelé... Jeff és Amy Taylor (Kurt Russell és Kathleen Quinlan) otthagyott csapot-papot, hogy új életet kezdjenek az ország odébb eső részén. Tip-top kocsijukkal gyűrik a nagy büdös semmit, mikor egy nagy büdös valaki kekeckedni kezd a férjjel, majd röviddel rá az asszonynak lába kél...

Azért nem egy észkombájn ez a Jeff. Nem jó ötlet visszaszívózni, ha egy kalapos-farmeros bizalomgerjesztő (M.C. Gainey) szívózni kezd veled, de Kurt rászel, akarom mondani rátesz egy vaskos lapáttal a társadalomföldrajz-ismereti szegénységével, mikor a verda lerobbanását követően hagyja, hogy Amy segítségszerzési célból beszálljon egy kétségtelenül joviális kamionsofőr mellé, aki viszont a J.T. Walsh. Márpedig ő mindig gyanús fazonokat alakított, Isten nyugosztalja, ráadásul ez a negyedik közös filmje Kurttel. Szóval asszony sehol, ez a J.T. Walsh pedig tagad és terel, mikor ismét felbukkan. Így lesz a poros aszfaltból egyre inkább a félelem országútja: szélesedik és szélesedik, ahogy Jeff halad előre, a nő nyomát kutatva. Kétségbeesése elszántsággá növekszik, ahogy vele együtt a néző is szembesül a határozottan problémás helyzettel – vele együtt, sosem megelőzve őt. Ez kell a fenntartott izgalomhoz, ez kell a magyar cím érvényesüléséhez; ez a jó üzemanyag, ami a le/kifulladást meggátolja. Hogy is mondják ott a tengerentúlon? Ez egy széked-széle-thriller!

A sztori Jonathan Mostow író-rendezőben egy saját házastársas autóútja folyamán fogant meg. Olyan balul biztosan nem sült el, mint Jeff számára, de elég feszes, elég akciódús és úgy összességében elég korrekt trip lehetett, vagy legalábbis a forgatókönyv, amit eredményezett az elgondolás, az. Ami viszont nem ment ilyen könnyen, az a kísérőzene: szegény Basil Poledourisnak az első komplett muzsikáját visszadobták, így a második változat nyert helyet magának a filmben – igen jó hallgatnivaló önállóan is, a főcím aláfestése príma leképezése annak, ami aztán szűk másfél órában várja a nézőt. Az út végén semmi extra, a végső megütközés kissé elnyújtott, kissé megszaladó, s meglehet, a "veled is megtörténhet" szlogen sem hatja meg az egyszeri nézőt. Ám nevezett út végéig pihenőket nem kínál (vécére se mehetsz ki, de amúgy sem túl ápoltak), miközben pöpec autósüldözésnek, hangulatfestően batár kamionoknak és ügyes, nézői elvárást teljesítő hősi megmozdulásoknak nincs híján, és még arra is ráébreszt: a gazember se különbözik tőlünk, ha lejár a műszak.

Megélni sehol sem könnyű, félni mindenhol lehet, cselekedni mindig kell. A félelem országútján a legalapvetőbb jellem-kizökkentővel (avagy - turbózóval) operálva prezentálja a cselekvő kisembert, akiből a végsőkig küzdő harcos lesz, elég jó, talán már túl jó helyzetfelismerő képességgel. Egy végül kihagyott prológus jobban alátámasztja mindezt (a fotós Jeff szeme láttára halálozik el egy nő egy háborús övezetben, s magát okolja), de így is kerek, kompakt, a képtelenségeket többé-kevésbé kerülő moziról van szó. Útikönyv mellé bedobhatnánk kiegészítésképpen a DVD-t, ha az új kontinens gépjárműves bejárására indulnánk, de ez a film bizony, amennyire tudom, csak a VHS-ig jutott mifelénk. A nagy büdös semmi tehát bármilyen formát ölthet; a jó filmek méltó megjelenésének elmaradása riasztóbb fenyegetés nálunk, mint hogy a 67-es úton Żukba zsuppolják az asszonyt.