- SPOILERMENTES -

Tom (Kevin Spacey), a munkafüggő pénzember üzleti életének eddigi legmagasabb csúcsát készül meghódítani, cége ugyanis a fél világ legnagyobb felhőkarcolóját adja át. Ahogy az az amerikai, családi vígjátékokban lenni szokott, a biznisz a privát szféra rovására telepedik a férfire: férjként becses nejével (Jennifer Garner), míg apaként bájos leánygyermekével (Malina Weissman) szembeni kötelességeit hanyagolja el egyre durvább mértékben. Csakhogy a Kilenc élet minden látszat ellenére nem vígjáték, nem családi mozi, sőt még csak nem is amerikai vagy éppen film. Itt lehet a kutya elásva, de a vállalkozó kedvű nézők közül a végére sokan azt fogják kívánni, bár az átkozott macska, Szőrmók úr is ott feküdne mellette.

Eléggé bajban vagyok a látottakkal. Egyszerűen nem értem azokat. Persze jóval könnyebb dolgom lenne, ha emlékeznék belőlük bármire, oké, ne túlozzunk, legalább érdemi konkrétumokra, azonban nem megy. Nem mintha sajnálnám vagy nagyon meg szeretném erőltetni magam a felidézésükkel. Inkább feledném, a múltat végképp eltörölném, ami azt a másfél órát illeti, míg erre a filmnek látszó tárgyra vesztegettem az időm. Most komolyan, mit lehet kezdeni valamivel, amiben a nyúlfarknyi cameo sztárja ez a gúvadt szemű jószág, bizonyos Lil Bub cicaceleb-macskamém? Tudom én, hogy az internet és az egerészek egészen különleges kapcsolatban állnak egymással, amióta világháló a világháló, tudja ezt valószínűleg mind az öt forgatókönyvíró is, a felhasznált netes videobevágások mennyisége alapján tutira. Erre a megállapításra egy egész filmprojektet alapítani, amiben gyakorlatilag nem történik semmi, és végül megvalósítani azt – na ez számít valahol igazi művészetnek. Vajmi kevéssé vigasztal, hogy az a valahol véletlenül sem a hetedik művészeti ág környékén található, mert a végtermék köszönőviszonyban sincs a mozgóképkultúrával.

Nemrég számtalan helyen olvashattuk, hogy a Suicide Squad - Öngyilkos osztag az idei nyár legrosszabb darabja. Nem volt még alkalmam szemrevételezni, ám látatlanban abszolút biztosra veszem, hogy a Nine Lives pedig a legérdektelenebbnek járó díjat érdemli az egész éves felhozatalban. Egyáltalán nem az számít, hogy csupa, eredeti ötletet nélkülöző sablon sorjáz a szkriptben, kezdve a testcserés támadással. Sosem zavartak a klisék, hiszen az ezeréves viccet is el lehet mesélni úgy, mint előtte senki más. Nyilván keveseknek adatik meg ehhez a tisztes középszernél erősebb talentum, és éppen ezért ez az a pont, amikor teljesen értetlenül állok a szikár tények előtt. Szuper a szereplőgárda – és akkor Christopher Walkent még nem is említettem! El sem hiszitek, úgy hívják a karakterét, hogy Félix! Beszarás! Értitek, ugye? Félix!!! Ráadásul ő egy, alig merem leírni, olyan izgatott vagyok, macskasuttogó! Hát nem elképesztő, hol tart ma már a tudomány!!! Félix! –, s bár a karrierjük során mindannyian lőttek már egy-kétszer bakot külön-külön, egymástól függetlenül, ilyesfajta katasztrófára az első beszámolók befutásáig senki sem számított. Mégis abba belegondolni a legnehezebb, Barry Sonnenfeld rendezővel mi történhetett a forgatás alatt vagy hogy hogyan érezheti most magát. Nem kezdem citálni a filmográfiáját, ha ismered a munkásságát, úgyis érted; ha nem, kb. három klikkel megismerheted, ugye érted?

Szóval ami a hasonló formátumú fickók hasonlóan váratlan fiaskói kapcsán régóta érdekel, hogy annyira kivitelezhetetlen lenne megbízni valakiben, aki talán szakmailag ismer, és/vagy megbízni valakit, esetleg aki szakmailag ismert, hogy amikor szükséges, rád üvöltsön, hogy: "Állatkirály! Nincs egy épkézláb mondat vagy életszerű emberi reakció a sztoriban! Nem baj, ha fura az alapfelállás, de az nagyon is, ha az adott viszony- és feltételrendszer következetlen! Ha a keretek kiszámíthatóan működnek, elég egy remek szituáció pár középsúlyú figurával, és a történet szinte saját magát fogja írni!"?

Elnézést, ha nem sikerült a szintnek megfelelően bárgyúnak és kínosnak lenni, gyorsan befejezem. Egyetlen mentségem, hogy tényleg foglalkoztat, mi állhat a történtek hátterében. Esküszöm, először a Rizsporos intrikák (Ridicule, 1996) jutott eszembe, illetve abból egy nüansznyi apróság, ami az angolok és a franciák közötti kulturális különbségekre mutat rá. Tanulsága szerint ahhoz, hogy megértsétek egymást, nem elég csupán a nyelvismeret, legyen bár kölcsönös. Hiába tudtok beszélni egymással, ha egyikőtök sosem hallott a sziporkákról, a másik meg nincs tisztában a humor fogalmával. Vajon hogy jön ez ide? Amint fent említettem, a Kilenc élet nem amerikai produkció. Lehet, hogy egy kínai gyártó-forgalmazó és egy francia stúdió szövetségének meg sem kellene próbálnia angol nyelvű filmet forgatni, egy tipikusan amerikai zsánerben, ottani színészekkel, mert eleve esélytelen a nemzetközi sikerre? Mondjuk nem százszázalékosan egyező paraméterekkel és a sok évi átlaghoz képest kivételként, de erre kapásból rácáfol Az ötödik elem (The Fifth Element, 1997). Igaz, Luc Besson hamarabb csinál bohócot magából és a stábjából, mintsem a közönségét hülyének nézze. Ehhez képest önmagában bosszantó a macskás förmedvényről elhangzott, hivatalos mentegetőzés, miszerint a végeredmény azért olyan, amilyen, hogy a kicsiny gyermekek célközönsége is megértse. Jelenleg aktív státuszú apaként szeretném megjegyezni, mennyire veszélyes az ilyesfajta, "aki kicsi, az hülye is"-típusú általánosítás, és hogy milyen jól megérdemelt, ám kellemetlen meglepetés éri majd például a Peter Dinklage-hez ilyen alapon közelítőket. Ja, azért a harmatgyenge CGI-t kikérem magamnak, így 2016-ban.

Kövess minket facebookon és twitteren!