Az Oscar-díjas Steven Soderbergh nagyon jól döntött, amikor két évvel ezelőtt váratlanul átnyergelt a televíziózás világába. A sebész című kórházas sorozata a 2014-es esztendő egyik legjobb újonc szériája volt, ami naturalista módon szembesített bennünket az orvostudomány és a sebészet száz évvel ezelőtti – mai szemmel nézve megdöbbentően fejletlennek tűnő – állapotával, de kor- és társadalomrajz tekintetében is hideglelős élményt nyújtott egy karizmatikus, megszállott és hedonista szenvedélybeteg antihőssel a főszerepben, aki legalább olyan összetett, ellentmondásos és bonyolult karakter, mint Walter White, Frank Underwood, Tony Soprano vagy Don Draper. 

Dr. John W. Thackery (Clive Owen) szélsőséges figurája a morfininsta orvos-író Csáth Gézára emlékeztethet bennünket, pedig a készítőket valójában William Stewart Halsted amerikai sebész személye inspirálta bizonyos mértékig, akinek a nevéhez kokain- és morfiumfüggősége mellett több úttörő jelentőségű és sikeres operáció bevezetése is fűződik a 20. század elejéről. Soderbegh egyébként az első évad tíz epizódjának megrendezésén túl operatőrként és vágóként is kivette a részét a munkából, és Jack Amiel, illetve Michael Begler remek karakterekkel megpakolt forgatókönyvét szuggesztív képi világgal és hipnotikus ritmusú vágásokkal fejelte meg, a pszichedelikus élményt pedig Cliff Martinez süppedős-vibráló elektronikus filmzenéje csak tovább fokozta, ami anakronisztikus jellegéből adódóan különleges hangulattal ruházta fel a kosztümös széria minden pillanatát. 

Az első évad felejthetetlen utolsó jelenete nem sok jót sejtetett a jövőre nézve: Dr. Thackery-t ugyanis a korabeli módszernek megfelelően az elvonóintézetben heroinnal igyekeznek kigyógyítani súlyos kokainfüggőségéből, a kényszerkezelés sikere pedig több mint kétséges. A néhány másodperces hangulatos promovideókat, majd a teljes előzetest látva várható volt, hogy a kreátorok a második évadból sem spórolták ki a dinamitot. A második évad első epizódja hatásosan veszi fel a fonalat, és ügyesen megágyaz az elkövetkező magánéleti, szakmai és társadalmi konfliktusoknak, amelyek az újabb tíz epizódban várnak ránk.

Az anyagilag továbbra is komoly gondokkal küszködő Knickerbocker kórház a felsővárosba készül költözni, javában zajlik az alapkő letételével járó ünnepség megszervezése, amitől Herman Barrow igazgató (Jeremy Bobb) azt reméli, hogy a tehetős polgárok nagy összegű pénzadományokkal járulnak majd hozzá a költséges építkezéshez. A szereplők közül szinte senki sincs könnyű helyzetben: Thackery nyaka körül egyre szorosabban szorul a kötél a Cromartie kórházban, ahová Crutchfield néven vették fel, de egyik kollégája a segítségére siet.

Mindeközben Dr. Algernon Edwards (André Holland) az ő helyére pályázik, de a vezető sebészi pozíció megszerzésének útjába akadályok gördülnek, miközben stresszlevezetésnek szánt részeg verekedéseinek kellemetlen testi következményeivel is szembe kell néznie. Az angyalkacsináló Harriet nővér (Cara Seymour) a tárgyalására vár a börtönben, szövetségese, Tom Cleary pedig meglátja az automobilban rejlő anyagi lehetőségeket, amit a lovaskocsi helyett szeretne mentőautóként használni. Ping Wu (Perry Yung) a prostituáltjai egészsége miatt aggódik, Jacob Speight nyomozó (David Fierro) pedig egy pestisjárvány miatt, a kínai negyedben ugyanis már egy karantént is fel kellett állítani.

A második évad első epizódja az első évad részeihez képest még feszesebb és pörgősebb, szociológiai szempontból pedig tovább árnyalja az amúgy is összetett képet. A sebész továbbra is a szakmai berkekben jelentkező rasszizmusra és kirekesztésre, a vallás és az orvostudomány ellentmondásos viszonyára – ami legfőképpen az abortusz-kérdésben érhető tetten –, illetve a bevándorlással együtt jelentkező közegészségügyi problémákra fókuszál, de azt is vizsgálja, hogy miként reagálnak a kor (szak)emberei a technika egyre gyorsabb fejlődésére, illetve az új találmányok érkezésére. Nem feledkezik meg továbbá a többi markáns vonásokkal megrajzolt, néha azonban kicsit elnagyoltnak tűnő mellékszereplőről, ahogyan Thackery doktor egyre hajmeresztőbbé váló pokoljárásáról sem, akit Clive Owen lenyűgöző módon kelt életre, szóval jövőre simán járna neki a Golden Globe-díj, ha már idén Kevin Spacey győzedelmeskedett amúgy teljesen megérdemelten.

A végére hagytam A sebész egyik legfontosabb, korántsem elhanyagolható vizuális aspektusát: az operációk explicit ábrázolását, ami már az első évad során is könnyen kiverhette a biztosítékot a gyengébb gyomrú nézőknél, és bizony nincs ez másképp a második felvonás esetén sem. Az epizód szinte rögtön egy olyan brutális orrműtéttel nyit, ami láttán félre kellett fordítanom a fejem, pedig edzett horrorrajongónak tartom magam, a rész vége felé haladva pedig egy óriási, gennyes tályogot megszüntető sebészeti beavatkozásra is sor kerül, ahol már-már öklendeznem kellett, szóval mindenképpen vacsorázzunk előtte és vértezzük fel magunkat kellő hidegvérrel és magabiztosan uralt perisztaltikával, mert az első rész több mint ígéretes. A gyomorforgatóan brutális és hátborzongató trip folytatódik a sebészet hőskorába, én pedig alig várom az újabb részeket. 

A sebész október 17-től, szombatonként látható a Cinemaxon és az HBO Go-n.