A Sons of Anarchy fináléja után az FX csatorna nem hagyta sokáig pihenni Kurt Suttert, és hát miért is hagyta volna. Ha valaki egy masszív rajongói bázist tud maga köré építeni, azt igába kell fogni, különösen ha az a brutális középkort akarja ötvözni saját erőszakmániájával. Igen, erre szokták mondani, hogy a tökéletes elegy, és az elvárások is ennek fényében alakultak: a többség a SoA okán, én a középkori tematika miatt ültem tűkön. Mind kaptunk valamit...

A kilencven perces pilotnak még a harmada sem telt el, már teljesen világos volt, hogy a The Bastard Executioner valahol félúton kívánja magát belőni a SoA és Westeros közé, amelyben Sutter alaposan szabadon engedte öncélú énjét, szép hosszú öldöklések sorát zúdítva a nézőre, de olyanokat, amelyeket még a The Walking Dead vagy a Game of Thrones is megirigyelne. De hát ő már csak ilyen, nem finomkodik, és valószínűleg én sem emelném ki, ha a körítés hozná a színvonalat.

Nem hozza. A koponyába szúrt tőrökön és levágott végtagokon elidőző kamera képsorain túl egy soványka, a „Csak videón” jellegű filmek borítójáról visszaköszönő történetre futotta az egykori harcosról (Lee Jones), aki kardját letéve alapít családot egy farmon, hogy a helyi földesúr esztelen adói miatt újra fegyvert ragadjon. Ez aztán a vér vért szül szituációhoz vezet, melynek során egy jókora adag spirituális-ezoterikus nonszensszel nyakon öntve emberünkből lesz az inkognitóban élő helyi hóhér.

„Nincs más tervem, csak a bosszú”, mondja a főszereplő, de a tételmondat sajnos az írókra is igaz. Felvonul itt a középkor- és a férfias szappanoperák összes kliséje az ötperces problémákkal, a sután felvezetett rejtélyekkel, az archaikussá tett semmi párbeszédekkel és a dramaturgiai egérutakon nyert történetvezetéssel. Sutter egyetlen szerencséje, hogy olyan lendülettel tálalja mindezt, hogy időnk sincs belegondolni az alapvető problémákba, de balszerencséjére a stáblista után van hét nap, hogy feltegyünk egy-két kérdést.

Például, érdekes annyira a főhős, hogy heti rendszerességgel kövessük a sorsát. Nos, erre egyelőre nem tudok határozott igennel felelni. A fő ellenségképet maga mögött hagyó harcos előtt álló utak csak hézagosan vannak felvezetve. Nyilvánvaló, hogy ellenpólusnak ott lesz a pilot egyetlen értelmes karaktere, a politikai machinációkat folytató kamarás (Stephen Moyer), aki köré lehet hosszútávú történetet kovácsolni, a szappanoperát pedig fenntarthatja az özvegy bárónéval (Flora Spencer-Longhurst) való évődés, de a legnagyobb hangsúlyt eddig a cselekményt kezében tartó boszorkány (Katey Segal) kapta, benne viszont nem érzem az erőt, hogy éveken át érdekes maradhat.

Meglátjuk, két-három rész múlva már látszik majd, hogy ez a lecsó-módszer csak a pilotnak szólt-e. Ha szerencsénk van, lesz más tervük...