- SPOILERMENTES -

Sam Brenner (Adam Sandler) és Will Cooper, becenevén Chewey (Kevin James) gyerekkoruk óta cimborák annak ellenére, hogy előbbi szerelőként tengeti hétköznapjait, míg utóbbi az USA elnöke. Barátságuk alapja közös játékszenvedélyük, ami még kölyökként megismerteti őket a kockánál is kockább Ludlow-val, azaz a Csodakölyökkel (Josh Gad). Amikor a Földet idegen invázió fenyegeti, össze kell fogniuk ősellenségükkel, a magát Turbó Titánnak hívó Eddie Planttel (Peter Dinklage). Az emberiség sorsa a retró gamereken, valamint a hozzájuk csatlakozó Violet van Patten alezredesen (Michelle Monaghan) múlik.

Esküszöm, idén másodjára szorítottam Adam Sandlernek, de A cipőbűvölő után ezúttal sem tudta átugrani a saját árnyékát. Pedig az alapötlet megkapó volt, az ihletadó forrás a saját műfajában egyenesen zseniális, a válogatott tettestársak és a Chris Columbus rendező személye is néminemű bizakodásra adott okot. A végeredmény azonban sajnos nem hazudtolta meg a főszereplő munkássága alapján róla kialakult előítéleteket és -feltételezéseket.

Egy szórakoztató mozinál nem feltétlenül kenyerem a hitelességet számonkérő szőrszálhasogatás. Néhány év csúsztatás lényegtelen, így nem osztom azokat a kifogásokat, amik a sztori időrendjét érintik. Tényleg az számítana, hogy az 1982-es előzményben űrbe lőtt VHS-en konkrétan melyik videojátékok szerepelhettek? Nem hiszem, hogy pár esztendőnyi pontatlanság anakronizmus lenne, ennyi belefér (lásd még: a Super 8 és a Rubik-kocka esete). Ne legyenek illúzióink, nyilván elképzelhetetlen, hogy egy olvasni alig tudó, középosztálybeli családból és kertvárosi környezetből származó klambóból az Amerikai Egyesült Államok első embere legyen. Na és akkor mi van?

Viszont ha egy történet saját, belső logikáját feláldozzák a látvány oltárán, azért igen zabos tudok lenni. Ha az egész interplanetáris csörte a félreértelmezett üzenetben láthatókra épül, és a kihívó fél vérre menően komolyan veszi a szabályokat, azokat nem kellene neki is betartania? Mégis akkor hogyan lehetséges, hogy a földieknek végig a játéktermi konzolok életre keltett gonoszaival kell megküzdeniük, egy kivétellel? Ja hogy az óriási Pac-Man sokkal jobban mutat a vásznon, mint ahogyan a szellemek néznének ki? Minden világos.

Az elvarratlan szálak sem erősítik a Pixel okozta élményt. Akad köztük apróság – mi lett az első megnyert meccs  díjával? –, de súlyos hiányosság is, mint amilyen a valódi ellenség ábrázolásának vagy a befejezésnek az elmismásolása. A sztenderd kutya helyett hozzáadott cuki figurák és a gyerekszereplő nem kárpótol mindezért. Nem beszélve a szexizmus komoly vádjáról, és az most lényegtelen, hogy a minden egyes hős férfinek kiosztott jutalomnő csupán egy átgondolatlan klisé következménye vagy tudatos faragatlanság. Mindezeken túl az sem árt, ha egy vígjáték humorfaktora nem az azonos neműek ölelkezésében vagy a macsók-agyasok ellentétének hangsúlyozásában merül ki.

Tehát amit nyerünk a réven, elvesztjük a vámon, ráadásul mindkettőnek ugyanaz az oka: az arcade játékok aranykorának (3D-ben is) élvezetesen kivitelezett esztétikája agyonnyom bármiféle dramaturgiát. Durván sarkítva a Pixel egyetlen előnye, a vizualitás a legnagyobb hátránya egyben. Bátran kijelenthető, a 12-es karikát simán 6-osra lehetne cserélni, mert ez a film valójában a gyerkőcöknek szól. Én magam, a nagykocka kontrollcsoportja a saját kiskockája, a hat és fél éves fiam volt, aki szerint összvissz azok a jelenetek egy picit ijesztőek, amikor az áldozatokat felsugározták.

Sebaj, a magyar nézők szeretik a Sandler-műveket – aki nem hiszi, ide kattintva meggyőződhet az állítás box office igazságtartalmáról –, a rajongók maximum a szellentős-böfögős-vizelős poénok kimaradása miatt érezhetnek majd enyhe csalódottságot.

Kövess minket facebookon és twitteren!