- SPOILERMENTES -

Scott Lang, az aranyszívű besurranó tolvaj – nem betörő rabló! –, korunk Robin Hoodja mindent megtenne, hogy újra rendszeresen láthassa a kislányát, Cassie-t. Amikor a hangyás öregúr, Hank Pym második esélyt kínál neki, mégis vonakodva fogadja el a felajánlott lehetőséget. Idővel azonban mentora útmutatásával képessé válik felnőni, jobban mondva összezsugorodni a feladathoz, és muszáj Herkulesből igazi hőssé avanzsál.

Egy vallomással kezdem: rajongok az ízeltlábúakért. Már gyermekkoromban lenyűgöztek a tökéletes biorobotok, legyen szó bármilyen fajtáról, és ez azóta így maradt. Talán ezért is tartozik Pókember mellett a Hangya a kedvenceim közé a szuperhősök közül. Emiatt fokozódó aggodalommal figyeltem a róla szóló feldolgozás körüli mizériát. A rendezőcserét erős gyomrosként éltem meg, hiszen az eddigieken túl Edgar Wright munkásságát nagyra értékelem, a Scott Pilgrim a világ ellent a maga nemében egyedülálló alkotásnak tartom. Bár Peyton Reed személye nem igazán nyugtatott meg, ennek ellenére örvendtem, amikor kiderült, Paul Rudd lesz a címszereplő, és rajta kívül nem más, mint a felsorolt nevekhez képest nem kevésbé agyament Adam McKay nyúl a hosszú évekig csiszolgatott szkripthez. Mindezek fényében bárkivel vitába szálltam, és megvédtem a készülő projektet. Titkon abban reménykedtem, a végeredmény megtöri a "Marvel-átkot", és végre valami mást, valami merészet kapunk az arcunkba, ami az idei nyár nagy dobása lesz, lemosva a bevallva-bevallatlanul vetélytárs Ultront. Nem lett igazam.

A Hangya magán hordozza az összes hibát, ami az MCU legutóbbi darabjainak egyre hangsúlyosabban felróható. Egy újabb beváltatlan ígéret. Sablonos történet, elnagyolt mellékszereplők, tisztázatlan motivációk, bátortalan humor, megbicsakló történetvezetés, és a legfájóbb, neuralgikus pontok: gyenge főgonosz és női karakter(ek). Szó sincs róla, hogy a mozgóképet a képregényekhez hasonlítanám, az alapanyagtól való eltérést egy adaptációtól számon kérni merőben felesleges. Nem szeretném, még inkább ti nem szeretnétek, hogy túlragozzam, ezért a számomra legnehezebben emészthető hiányosságokat emelem ki. Ha egy félig-meddig vígjáték a trailereiben elsüti a legütősebb vicceit (vö. punch line, ééérted), ott baj van. Ha az unalomig ismétléstől előzetesen bevésődött egysorosok negyede ráadásul a vágóasztalon végzi, még nagyobb. Ha a műfaji csavar, ez esetben a heist-filmek eszköztára csak a mű kétharmadáig tart ki, majd az akciót összecsapják, oda a sztori íve. (Lásd még: Amerika kapitány és a hidegháborús kémjátszmák esete a konzoljátékokkal.) Ami viszont a legnagyobb szívfájdalom, ha egy főszereplő a vége főcím alatt visszamenőleg feleslegessé, és ezáltal a dramaturgia menthetetlenné válik. Már nem azokat az időket éljük, amikor a kosztümös igazságosztók legifjabb generációjának kalandjai az újdonság erejével hatnak, ezért minden baklövést elnézünk nekik gyerekbetegséget kiáltva. A tágabb moziverzum fősodrába igazodás, a cameók és húsvéti tojások popkulturális utalásai, a stáblisták – egyébként állítólag megszűnő – dupla slusszpoénjai és a dögös, egyúttal meghökkentő zeneválasztás már kevés. Egyszerűen nem elég.

Mi az, ami viszont szerethető A Hangyában? Paul Rudd természetes sármja pályája kezdete óta vitathatatlan. Nem véletlenül ő, és nem a központi alakokat megszemélyesítő színészek nőtték ki magukat mozisztárrá a Jóbarátokból. Valószínűleg az is jól állna neki, ha az iborfiai önkormányzat képviselő-testületi határozatait olvasná föl háttal a kamerának. Elsősorban az ő érdeme, hogy működik Evangeline Lilly és közte a kémia a rajzszög komplexitású figurák ellenére. Igaz, a mulasztás nem a művésznő, hanem a szerzők számlájára írandó. Michael Douglas lubickol a szerepben. Olyannyira meggyőző, hogy elhisszük neki, idősebb korára működhet nála a zsánerváltás (nem úgy, mint egyeseknél). Michael Peña sok drámai alakítás után végre a komikusi oldalát mutathatja meg, nem mellesleg ellopva ezzel a show-t. Bobby Cannavale, a harmadik, tévéből indult stábtag még ilyen nyúlfarknyi jelenlétből is a maximumot hozza ki. Egyszóval a kiváló szereplőgárda a hátán cipeli a produkciót annak minden nyűgjével együtt.

Emellett a film a legkisebb dolgokban a legnagyobb, szó szerint és képletesen. Előbbi alatt a rovarok megjelenítését értem, ami minden elemében szenzációs. Hangyát így nem szerettem a Drágám, a kölykök összementek! óta. Utóbbira pedig az emberi kapcsolatok ábrázolása a legjobb példa, de említhetem a már szóba hozott heist-vonalat egyaránt. Amint nem a világmegmentésre, hanem "csak" a nagy dobásra koncentrálunk, megy minden, mint a karikacsapás. Kár, hogy nem tart végig ki a szufla, az előkészítéshez nem ér fel a művelet. Abban kicsit több suspense elfért volna, nekem ez ebben a formában túl kerek, túl sima, túl gördülékeny. Minden felmerülő problémára azonnal akad megoldás. Tessék már egy kevés vért izzadni! A trükkök, a látvány, a 3D kifejezetten rendben vannak, semmi extra, de hozzák a megkövetelt szintet. A közelharcos jelenetek nem forradalmiak, ám simán a székhez szögeznek. Összességében A tél katonája felemás felépítését idéző, a legtöbbször szórakoztató öszvért látunk a Mikrokozmosz - Füvek népe díszletei között. Kíváncsian várjuk, az egykor újítónak számító stúdió mikor mer végre kilépni a saját maga teremtette komfortzónából.

Kövess minket facebookon és twitteren!