Riggan Thomson valaha első számú hollywoodi sztárnak számított. Mára többé-kevésbé elfeledték, és épp a nagy visszatérésre készül, csakhogy új porondon, egy Raymond Carver-novella általa színpadra adaptált darab főszereplőjeként és rendezőjeként. Munkatársak, befektetők, kritikusok egyaránt szkeptikusak, és hát Riggan sem túl biztos magában, ezért legismertebb alteregójától, Birdmantől kér szellemi támogatást.
Elég nagy gáz, ha egy színész önmegvalósítási gondokkal küzd. Főleg egy olyan világban, melyben mindenki szerepet játszik. Alejandro González Iñárritu pedig nem kisebb feladatra vállalkozott, hogy a hazugságok birodalmáról leforgassa minden idők egyik legőszintébb filmjét, ehhez pedig mesteri tervvel állt elő, amely a film utolsó tíz percéig csodálatosan ki is tart, hogy aztán saját koncepciójával szembemenve hazudjon egy nagyot. Vagy tán ez volt a cél?
Iñárritu egy színpadi mű premierjét megelőző napokról készített színpadi jellegű - megszakítások nélküli, színészeit lecsupaszító, őket közszemlére tévő -, mégis minden ízében filmszerű - audiovizuális trükkökkel teli, tudatosan felépített - alkotást, egy szatírát, amely úgy tesz, mintha a Broadwayról mesélve karikírozná Hollywoodot, mintha egy kórkép lenne a hírnévről, annak mesterkéltségéről, miközben valójában az öregedésről szól, arról, hogy sorsodat, helyzetedet elfogadva légy ismét teljes. Mert ha minden kulimászt, minden kacsintást, minden hintőport félresöpörsz, akkor Michael Keaton ráncai között meglátod az embert, aki valaha Batmant játszotta, és akit tegnap még csak úgy emlegettek, mint "aki valaha Batmant játszotta", és aki most mindent beleadva, lelkileg, testileg lecsupaszítva kiáll eléd, és azt mondja, "itt a helyem, mindig is itt volt".
Épp ezért Keatoné Hollywood talán legnagyobb visszatérése, hisz ezzel a szereppel olyan természetességgel helyezi vissza magát a színészet csúcsára, mintha soha senki mást nem lehetett volna odaképzelni a helyére. És nem is hinném, hogy sokan vannak, akik ilyen jól viselik Iñárritu és operatőre, Emmanuel Lubezki pofátlanul arrogáns kameráját. A rendező azt mondta, hogy hosszú közeliket akart, hogy a film a forgatáson szülessen meg, ne hat hónappal később a vágószobában. És miközben világos, hogy a filmben (többnyire) szerepet játszó színészeket látunk, akik szerepeket játszó színészeket játszanak, méghozzá egy megkomponált világban, a figurák, az alakítások mégis sokkal természetesebbnek, hitelesebbnek és őszintébbnek hatnak, mint azok a filmek, melyek a Film, mint műalkotás gesamtkunstwerkes aspektusai levetkőzésével ezen erények kihangsúlyozására törekednek. És mint olyan, ebben elképesztően egyedi munka a Birdman.
És ha már hosszúak a közelik, akkor miért ne lehetne olyan illúziót kelteni, mintha a film egyetlen egy vágás nélküli folyamatból állna? Egyetlen nagy rohanásból, egyetlen nagy játékból, melynek célja a megváltás, az újjászületés és talán a szárnyalás is.
Egyértelmű, hogy Iñárritu sorsközösséget vállal Thomsonnal: ő is fordulóponthoz érkezett a karrierjében, ő is valami újba akart fogni, hogy újra megvalósítsa magát, és négy súlyos dráma (Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel és Biutiful) után az egykori DJ leforgatta élete első komédiáját, amely - és ezt nem győzőm hangsúlyozni - minden látványos gimmickje ellenére a rendező legemberközelibb darabja. Komédiát, mert a Birdman dialógusaiban, szituációiban is egyaránt komikus, és szép nagy nagyító alá helyezi az önteltség, kicsinyesség, kiégettség minden formáját.
Riggant pedig nem csak a kamera boncolgatja, nem csak az mászik a képébe, hanem követelőző, kételkedő színésztársai is: a beképzelt és szadista Mike Shiner (Edward Norton, aki évtizedek óta nem volt ilyen jó), a 15 perc hírnévről álmodozó, totálisan jelentéktelen Laura (Andrea Riseborough) vagy a munkája során teljesen elkurvult, gyökerét vesztett Lesley (Naomi Watts), és miközben drogfüggő, őt egyszerre szerető-gyűlölő lánya (Emma Stone), a még mindig szeretett és viszontszeretett ex-felesége (Amy Ryan) és a minden bizodalmát belé helyező, emiatt csöppet elbizonytalanodott producere (Zach Galifianakis) előtt is meg kell felelnie, Rigannak saját személyes démonával, Birdmannel is le kell számolnia. Vagy éppenséggel meglovagolnia.
Meg kell szabadulnia az őrülettől. Mert Riggan Thomson nem százas, az kezdetektől fogva világos, és talán azzal követi el a film legnagyobb, vagyis inkább egyetlen hibáját, hogy végül kiszáll Riggan elméjének tébolyult ringlispíljéből, hogy állást foglaljon egy olyan kérdésben, amit talán nem is lett volna szabad feltenni: létezik-e Birdman?
Kövess minket facebookon és twitteren!