A tékozló fiú, ha Robert Downey Jr. alakítja, nem lehet másmilyen, mint nagybetűs, napszemüveges, laza és cinikus. Ügyvéd. Nos, ez a Tékozló Fiú kénytelen visszatérni szülővárosába, mert meghalt az édesanyja – ám a temetés után kezdődik csak az igazán kínos és drámai konfrontálódás a múlttal. Mert az apát (aki, ha Robert Duvall alakítja, nem lehet másmilyen, mint nagybetűs, szúrós tekintetű zsarnok), gyilkossággal vádolják. Így aztán, a Tékozló fiú évtizedek után szembenéz köztiszteletben álló, döntnök Zsarnok Apjával – s ha ők egymás szemébe néznek, akkor szinte teljesen mindegy, mi más történik még a filmben.

S bizony az is teljesen mindegy, ki rendezte A bírót. Egyébként úgy hívják, David Dobkin, legerősebb direktori dobása az volt eddig, hogy megterített az Ünneprontók ünnepének. Igyekszik, sőt, rettentően igyekszik – és totálisan feleslegesen. Mással ugyanis aligha magyarázható a 140 perces játékidő. Minden belefér ebbe, ami: és mindez sok. De leginkább az, hogy mindent elmondjanak benne (minimum) kétszer. Például az elején azt, hogy Downey milyen menő, hogy Downey-nak rossz a házassága, hogy Downey nem akar visszamenni, hogy Downey aztán visszamegy – és kicsit később már csak egy kicsit nagy az arca. Meg azt, hogy Duvall milyen kemény volt, hogy Duvall milyen kemény most, és hogy Duvall milyen kemény lesz minden körülmények között – legyen az tárgyalótermi, esetleg konyhai, vagy bármilyen körülmény. Ezek benne vannak egyébként  a film szinte bármelyik percében, érthetően és elégségesen. Hiszen Downey és Duvall tökéletesen és szerethetően zseniális színészek; előbbinek a manírjai is menőbbek, mint másnak az úgynevezett kifinomult kelléktára, utóbbi pedig úgy, ahogy van, a ráncaival és morgásával együtt is legenda.

Hogy végül ki erőltette az epikus hosszúságot, nem tudni, lehet, hogy épp Downey – hiszen A bíró annak a produkciós cégnek az első projektje, amelyet együtt alapítottak producer feleségével, akinek Jr. egyébként is kiemelten sokat köszönhet, mármint szakmailag, de biztosan máshogyan is. Ha ők döntöttek, nem döntöttek túl jól. De, s akkor innentől már csak jó hírek jönnek, tulajdonképpen még ez is teljesen mindegy! Mert az se számít, hogy Dobkin néha olyan hibákat vét, amelyeket ilyen gárdával nem szabadna elkövetni, hiszen berakod őket a jelenetbe, Janusz Kaminski belövi a képet, azt mondod, hogy tessék, s már csinálják is. Még egyszer szívesen elmondom: szimplán a jelenlétüktől megtörténik minden. S az se fontos, hogy már rég vége van a filmnek, de még mindig tart. Addigra nem számít már semmi.

Önjáró, önmagát felmentő mozi A bíró, nagyjából ügyes csavarral, fanyar kedvességgel és szívhez szólással, a kilencvenes éveket idéző patinával és minden dramaturgiai túlfuttatás ellenére katartikus végkifejlettel. Száz szó is egyfelé mutat: nagy apa-fia film lehetett volna belőle. Így, de talán nem is annyira szimplán csak szerethető.