Már a film első percében tudtunkra adják, hogy a Fargo valós eseményeket dolgoz fel. Tessék, ez egy olyan történet lesz, amit az élet írt: a csődközelbe sodródott Jerry Lundegaard (William H. Macy) kétségbeesett lépésre szánja el magát, és felbérel két alacsony agykapacitású bűnűzőt (Steve Buscemi és Peter Stormare), hogy rabolják el a feleségét abban bízva, hogy a nő gazdag apja (és egyben Jerry főnöke) kipengeti a zsíros váltságdíjat. Halálraítélt terv, szó se róla, vesztesek a kivitelezők: és morbiddá dermedő légkör azonnal grantálja, hogy az álrablás vérfürdőbe torkollik. Minnesota hófödte útjait vérbefagyott hullák szegélyezik, ám a nyomozást vezető, hét hónapos terhes Marge Gunderson (Frances McDormand) nem esik kétségbe, józan paraszti eszét használva, kismamaruhájának hózentrógerét szorosabbra húzva ered az elkövetők nyomába.

Az élet valóban ír hasonló sztorikat, melyek balfasz bűnözőkről és emberszerű üldözőkről szólnak, szóval a Coen-fivérek nyugodtan a nézők képébe hazudhattak filmjük elején, mint ahogy azt többször is megtették már filmvásznon innen (a Nem vénnek való vidék főhőse Josh Brolin!) és túl (Roderick Jaynes, anyone?); én mindenesetre nem vonnám őket felelősségre azért, hogy valójában mégsem daráltak le senkit abban a szecskázóban.

A kritikusok által szétcincált A nagy ugrás úgy általában a közönséget is hidegen hagyta, ezért a Coen-testvérek következő filmjükkel a hazai pálya biztonságába vonultak vissza - még ha nem is biztos, hogy tudatosan, viszont kétszeresen is. A Fargo bemutatkozó sikerük, a Véresen egyszerű nyomvonalát követi, ráadásul Joel és Ethan Coen a történet helyszínéül szolgáló Minnesotában nőtt fel. S úgy tűnik, a testvérek most az egyszer tényleg biztosra mentek: a Fargo sokáig a legsikeresebb filmjük volt, mert nem elég, hogy a recenzőrök ódákat zengtek a film kiválóságáról, a nézők is szép összeget pengettek a kasszánál, hogy lássák azt a filmet, melyben - bocsánat - kilóg a "lóláb" a fűrészgépből. Végre az Oscar is megtalálta magában a szuperzseniket: a Fargót hat díjra terjesztették fel, amiből kettőt (legjobb forgatókönyv, legjobb főszereplőnő) be is gyűjtött.

Frances McDormand Oscarján nincs is mit csodálni: Marge Gunderson személyében a színésznő olyan filmhőst kreált, amely eleddig teljesen ismeretlen volt a közönség számára. Egy rendkívül terhes minnesotai rendőrnőt alakít, aki egészen sajátos módon, mondhatni anyai gondoskodással kezel gyanúsítottat, tanút egyaránt. Nem játssza az idiótát, mint Columbo, viszont ha kell, tapintatos, mindig célravezető,és bárkivel megtalálja a közös hangot. Férjével példás házasságban él: ha kell, ápolja ura egóját apró kis győzelmei miatt, aki viszont képes hajnalok hajnalán felkelni, nehogy asszonykája üres gyomorral távozzon, mikor szólítja a kötelesség. Summa summarum, Marge olyan hős, akire az amerikai mozinak manapság óriási szüksége van: ebben talán a republikánusok és a demokraták is egyetértenek. McDormand az életben is ilyen gondoskodó lény, nem árulok el túl nagy titkot, a Coen testvérek a Fargót nem csak saját otthonunknak, de részben neki is írták (egyébként 30 éve Joel Coen felesége).

Könnyű rávágni azt a filmre, hogy fekete komédia, de én kicsit gondban vagyok a műfaji besorolással, mivel ugyan szép számmal akadnak olyan jelenetek a filmben, melyeken hangosan kacagtam, részben az együgyű rablók ténykedéseinek vagy a filmre jellemző abszurd erőszaknak hála, de a film alaphangulatát egyfajta melankólia hatja át - ezt erősíti a Carter Burwell által írt drámai zene, vagy a komoly kompozíciójú képek, és az embert végső soron szomorúsággal tölti el az a tudat, hogy embertársaink mennyire félvállról veszik az életet: mások életét. Az elkövetőkből áradó üres kíméletlenség úton-útfélen vérvörös nyomot hagy a hóban, és ezek a nyomok - olcsó metaforával élve - rányomják markáns bélyegüket a filmre; még szerencse, hogy a túlzott brutalitással szembeállított anyaság képes némi vigaszt nyújtani: hát persze, ez még nem Cormac McCarthy élő pokla.

A film története pofonegyszerű, mondhatni magától értetődő, a film nagyszerűsége a részletekben rejlik, mert mint mindig, a Coen-testvérek most is ügyeltek az apróságokra: William H. Macy szerint minden egyes "yah" előre rögzítve volt a forgatókönyvben, a színészeknek pedig gépek módjára kellett követniük a direktori instrukciókat. Persze, Macy túl szerény: nélküle a Fargo csupán háromkerekű Porsche lenne. Ahogy felhők sűrűsödnek feje felett, Jerry egyre kiszámíthatatlanabb, egyik pillanatban vigyorog, mint a tejbetök, a következőben pedig mély letargiába zuhan, aztán tör-zúz néhány másodpercig, végül beáll a sztoikus nyugalom. Macy zseniálisan adja vissza ezt az elviselhetetlen agóniát; olyan embert alakít, aki magán viseli a bűntudat, a félelem súlyát, miközben kétségbeesetten kapaszkodik abba az illúzióba, hogy valahogy talán ki lehet mászni a gödörből.

A Coen testvérek szerint Roger Deakinsével megegyező tudású operatőr talán ha három tevékenykedik szerte a világon (bár engem senki sem kérdezett, de véleményem szerint Cristopher Doyle, Darius Khondji és Emmanuel Lubezki lenne az a másik három), mindenesetre a film szomorkás hangulatáért az ő fényképezése is felelőssé tehető. A Fargo forgatása idején szokatlanul enyhe volt a tél Minnesotában, Deakins kamerájának mégis sikerült megfagyasztania a vásznat, s az emberrablók fejében leledző űrt is kivetíteni a sivár környezetbe. S úgy tűnik, a Fargo az ellentétek filmje: a "tarrbélásan" ábrázolt kietlen pusztaságot jól ellenpontozza Carter Burwell érzelemgazdag zenéje. Mert hát ugye, mint írtam, a kontraszt nagyon fontos.

A Fargóval a Coen testvérek újabb instant klasszikust tettek le az asztalra: filmjük eredeti, mégis ismerős elemekből építkezik. Sikerül egyszerre kifigurázni és megsiratni az emberi kegyetlenkedést. A fagyott környezet és a jelentéktelenség fojtogató érzékeltetése mellett a filmből ritkán megtapasztalható melegség is árad. Egyedülálló munka. Ahogy egy külföldi kritikus írta: a tökéletes világban minden filmet a Coen-testvérek rendeznének. Mennyire igaza van.

Kövess minket facebookon és twitteren!