Képzeljetek el egy színészt, akinek a szülei is sztárok voltak, meg nem utolsó sorban botrányhősök. Aki 21 éves korában szerepet kapott egy sok száz milliós franchise-ben, aki maga is szupersztárrá és szexszimbólummá vált, és aki már harminc éves korára megírta elcseszett életének történetét, amely rossz döntésekről és drogfüggésről szól, és amely nem csak bestseller lett, de a showbiznisz örök körforgásának részévé válva Hollywood is lecsapott rá. Biztos rájöttetek, hogy Carrie Fisherről van szó, akinek cameója nem csak húsvéti tojásként tetszeleg Cronenberg új filmjében, hanem aduásszá válik ebben a dühös vádiratban - egy olyan szereplővé, akit fehér folt takar a turistáknak utat mutató sztártérképen.

Mert hogy erről van szó, a Cosmopolis hagyományait folytatva Cronenberg tovább csépeli a fogyasztói társadalmat, csak most egy olyan részét, melynek ő is részese, amit testközelből ismer. Éppen ettől lesz jó az irány, hiszen hollywoodi bennfentesként el tudja kerülni, hogy teátrális általánosságokba futtassa ki a filmjét, ugyanakkor a személyes érintettség okán az értelem néha teret veszít az érzelemmel szemben. Cronenberg bele is sétál ebbe a csapdába, bár azt tényleg nehéz eldönteni, hogy ebből mennyi a zsigeri gyűlölet és mennyi a hiszti. Az biztos, hogy kiborult a bili, és már az első tíz percben annyi szar ömlik ki belőle, ami egy hollywoodi eminens egész életművébe is sok lenne.

Agatha (Mia Wasikowska) égési hegekkel megbélyegzetten tér vissza az angyalok városába egy több éves pszichiátriai kezelést követően, hogy Twitteren kiépített kapcsolatai révén vesse meg a lábát. A rá váró limuzinsofőrrel (Robert Pattinson) beszélgetve informálódik az Álomgyár eseményeiről, amiről egy kívülállónak fogalma sem lehet. A sofőr egyébként maga is be akar robbanni (éppen arra készül, hogy belép a szcientológia egyházba, mert az jót tesz a karriernek), ki is aknáz minden lehetőséget. A következő jelenetben felbukkanó tinisztárnak már nincsenek ilyen problémái, gondtalanul tesz látogatást egy haldokló gyerekrajongójánál. Arról ugyan fogalma sincs, mi a kislány baja, de amikor az őszinte szeretettel beszél a legutóbbi filmjéről, ő a lehető legunottabban veti oda hogy "jó volt, kaszáltunk vele 80 milliót". Miért is ne, az újságokban úgyis a mosolygós kép jelenik meg, amelyen ajándékot nyújt át egy beteg rajongónak.

Ez tehát a felütés, és ezek még a legemberibb pillanatai ennek a filmnek, mert mire megismerkedünk egy életmód-tanácsadó (John Cusack) steril, humbugra épült világával, vagy az anyja szelleme által kísértett, a nagy visszatérésért mindenre képes színésznő (Julianne Moore) történetével, már úgy érezzük, az egész francos várost az a gép köpte ki, amelyik összekeverte Jeff Goldblum génjeit egy alsóbbrendű életformával. A rendező rá is játszik erre, úgyhogy miután kizsigerelte őket, rájuk szabadítja a jó öreg cronenbergi testhorrort. Senkinek nincs könyörület, ők csak lecserélhető bábok egy lelketlen világban. A színészek mindegyikének jutalomjáték ez a teljes lealjasodás, a Cosmoplishoz mérten Cronenberg is szebben dobálja a sarat, de a néző úgy érzi, mintha nyakon öntötték volna egy vödör hideg vízzel és nem tudja eldönteni, hogy ez csak egy hókuszpókusz, vagy most valaminek tényleg a részese volt.