Előtte és azóta se volt film, aminek annyiszor megnéztem az előzetesét a bemutatót megelőzően –és utána is–, mint a Sin City - A bűn városának. Hujjuj, de menő volt benne minden: képek, zenék, szövegek, fiúk, lányok. És aztán magában a filmben is. Meghatározó, újszerű: a stílus maga volt a tartalom. Megismételhetetlen?
Sin Cityben nagyon könnyen pórul lehet járni; ezt 2005-ben nem csak simán a fejünkbe akarták vésni, hanem kellően széles tárházat felhasználva be is mutatták. Sin Cityben muszáj, hogy minden figura agyában folyvást keringjenek a gondolatok; ezt 2005-ben súlyos, következményt bíró, maradandó, felidézhető szavakkal adták elő.
Ebbe a sötétségében izzó helybe egykettőre bele lehetett zuhanni, amihez a kürtőt a remek vizualitás képezte. A módszert azóta próbálták máshol is hasznosítani, nyúlni. Ergo a Sin City: Ölni tudnál érte legnagyobb ütőkártyáját fenyegette a legkomolyabb veszély az avulás tátongó és minduntalan szélesedő aknája felől. A helyzet viszont az, hogy ezt, precízen ezt, amit a Sin City nyújt képi megjelenítés terén, ezt kilenc éve nem láthattuk, és jó most újfent rácsodálkozni. Ezúttal nem nyűgöz le, nem hökkent meg, de hangulatba hoz. Máshol a hiba.
Sin Cityben nagyon könnyen pórul lehet járni; ezt most a kelleténél sűrűbben igyekszenek a fejünkbe vésni, miközben már amúgy is tisztában vagyunk vele. Sin Cityben muszáj, hogy minden figura agyában folyvást keringjenek a gondolatok; ezek a gondolatok azonban most valahogy egy kezdő noir-ponyvaíró szárnypróbálgatásainak hatnak: nem vernek gyökeret, nem tűnnek visszavonhatatlannak, nem lengi körbe őket a megpecsételődés. Nem maradandók, nem felidézhetők. Nem olyanok, mint Hartigan utolsó szavai, nem olyanok, mint Dwight határozott elképzelései arról, milyen verdára is van szüksége, nem olyanok, mint Manute a háborút elkerülhetetlenül kilátásba helyező baljós tőmondatai.
Talán így van jól, talán nem –elvégre ezek az alakok csak egyfelé tarthatnak–, de a dolgok nem változtak: Marv megint nem tudja, hogy került oda, ahova, mitől sérült meg és kit ölt meg pár perce; Dwight újfent démoni nőszemélyek hálójában találja magát; Hartigan továbbra is Nancy őrangyalának szerepében tetszeleg. A három történeti szálból az egyik egy korábbi továbbfűzése, kettő pedig új szereplőket mozgat. Mindre érvényes azonban, hogy végső soron személyes bosszúról szólnak, vagyis az első rész nagyobb tétje(i) sincsenek meg a folytatásban, így kevesebb az izgulnivaló is, de azért távolról sem érdektelen mindaz, ami történik. Jobban mondva, mindaz, amit látunk.
Eva Greent látjuk.
Ez a nő már James Bondot is könnyűszerrel az ujja köré csavarta, mit van így csodálkoznivaló azon, hogy Sin City legbizalmatlanabb, ugyanakkor leginkább balek-alapanyag lakójára, Dwightra is játszi könnyedséggel veti ki hálóját. Nem véletlenül hagytam, hogy elmosódjon a határ Green és Ava Lord között az előző mondatban: ez a nő piszkosul jól adja, és mindent bevet hozzá.
Amúgy a többi színész is megszolgálja szerepét, Powers Boothe, Mickey Rourke és Jessica Alba lehetnek a leginkább hálásak. Akik pedig az Ölni tudnál értének lehetnek hálásak egy új élményért, azok azok, akik nem látták az első filmet. A többieknek egy enyhén bizsergető utánérzés, pár jó pillanattal, kevés jó szöveggel, még mindig fasza kinézettel. Csak ugye, most sehogy se tud meghatározó, újszerű lenni. Az megismételhetetlen.
Kövess minket facebookon és twitteren!