Vajon mi közös lehet egy szerzői filmes zsebpénzből forgatott vidéki horrorjában, és egy, a BBC-nek világszerte is fontmilliókat kaszáló családi sci-fi-sorozatban, amelynek ötven éve az a funkciója, hogy legyen mihez leülni a család apraja-nagyjának egy bögre tejes teával és egy kistányér Jammie Dodgers keksszel a tévé elé - de amelyet minden további nélkül is lehet turnéztatni a két Amerika comic conjain, a már nem éppen kisiskolás geekek közt? Három nap sincs hátra a Doctor Who friss évadjának premierjéig. Lévén, hogy az első három két részt Ben Wheatley rendezte, mi sem jobb alkalom ennél, hogy feltegyem, nyilván az univerzumban nem először, a fenti kérdést.* (Meg hogy jól kiderüljön, nem is láttam még a rendező úr utolsó három filmjét, amelyek tavaly-tavalyelőtt tiszteletüket tették jó pár magyar filmes blogon. Na, de majd most!)

Ne kerülgessük a forró kását: a Kill List bizony megosztó film. A középosztálybeli álom fenntartásával (szőke feleség, hétéves kisfiú, családi ház, ki tudja, melyik yorkshire-i városkában... még a hiába bütykölt rossz jacuzzi sem hiányzik) és természetesen a pénzügyi válsággal küszködő, volt afganisztáni (vagy iraki?) katona története kezdetben szépen a brit mozi klasszikus "kitchen sink" szociodrámái közé simul. (Hogy a kényelmetlenül élethű házastársi veszekedéseket már ne is mondjam, amelyeknél szinte azt várja az ember, mikor fordulnak át tettlegességbe.) Csakhogy lassan, de biztosan olyan rémálomba illő sztorivá növi ki magát a dolog, amelynek konklúziójára, vagy még inkább a konklúzió hiányára, nem kevés néző vághatja rá dühösen, hogy a 18 napos (!) forgatáson a cselekményt is improvizálták: se füle, se farka. 

Bár ezt a lezáratlanságot, eldolgozatlanságot én is vajmi kevéssé elegáns megoldásnak érzem, hajlok rá, hogy valami egyéb okot lássak mögötte. Érthető a nézők idegessége, hiszen ki szeret úgy felkelni a moziszékből, hogy nem zárult le, nem oldódott meg az a metafizikai iszony, a világrend felbomlása, minden létező határ áthágása, amelynek védett környezetben való átélésére a horrorfilm teremti meg a lehetőséget? Meglehet azonban, hogy a végső soron a Psychóra kacsingató, zárt, a műfajhoz képest viszonyított happy enddel végződő horrorok, slasherek pusztán a 21. századi ízlést tükrözik. Sőt: a brit mozi horrorklasszikusának, a Wicker Mannek közröhejjel kommentált remake-je sem csupán Nicolas Cage mémmé vált színészi eszköztárának köszönheti a fogadtatását. (Mindjárt megmagyarázom, jó?)

A bőségesen fröcsögő vér (kalapácsos gyilkosság!) a Kill Listből sem hiányozhat ugyan, elvégre mégiscsak a Motel harmadik, direct-to-DVD részével egyidős filmről van szó. Már a plakát arról árulkodik azonban, hogy Wheatley ahhoz az érához nyúlt vissza, amikor a brit mozikban Nicolas Roeg Ne nézz vissza!-ja után vetítették az eredeti Wicker Mant. És milyen érdekes: Wheatley után egy év múlva Peter Strickland rukkolt elő a Berberian Sound Studióval, amely ugyan kosztümös filmként még kevésbé rejtette véka alá a hetvenes évek ijesztgetős filmjei iránt érzett mélységes nosztalgiát. Sejtelmem sincs, milyen lenne Roeg kultfilmjének remake-je (de nem is akarom elképzelni), a Cage-féle Wicker Man buktája és a Berberian Sound Studio relatív visszhangtalansága nekem azonban azt mondja, hogy a retródivat ellenére nehezen nyeli le a mai néző a negyven évvel ezelőtti horror kényelmetlenül szubverzív nyitva hagyottságát.

Az imént említett, double billben vetített két klasszikust (de akár mondjuk a szintén kortárs Witchfinder Generalt, vagy ha nagyon merész vagyok, a giallót is) az rokonítja, hogy az unásig ismert, testközelből mutatott, de szép lassan egyre fojtogatóbbá, klausztrofóbbá váló hétköznapokba csendesen, megmagyarázhatatlanul szüremlik be a természetfeletti, a misztikus, a nem evilági. Mondhatnád, hogy David Lynchnek az elmúlt húsz évben készült és a maguk módján népszerűségre szert tett filmjei is ezzel a kettősséggel operálnak. Csakhogy őnála a posztmodern irónia oldja fel és az álmodó tudatalatti szubjektív valóságú senkiföldjére helyezi a reális és az irreális közt ide-oda csapkodó feszültséget. Akkor már talán jobb, ha (Antonioni műfajváltoztatása dacára) a pár évvel korábbi Nagyítással, az eltűnő vagy tán sose volt hullával, meg a pantomimtenisszel vetem össze, és úgy teorizálok: ezek a filmek mind a hatvanas évek közepe utáni, mindent átitató illúzió- és irányvesztést, kiábrándultságot, szkepticizmust és elidegenedést tükrözik.

A Kill Listben kétségkívül van is társadalmi probléma (recesszió és az anglikán vallás hitelvesztése), ami teret enged veszélyes más valóságok beszivárgásának. Meglátszik persze, hogy Wheatley először Lovecraft-parafrázist szeretett volna csinálni, mert ez a valami más, ami a film végére kiderül, leginkább mégis a Lovecraft-féle világmindenséggel rokon, amelyet az emberrel ellenséges, az ember számára felfoghatatlan, megérthetetlen, kozmikusan gonosz istenségek uralnak. Talán bizony az sem véletlen, hogy például Del Toro próbálkozásai ellenére a mai napig sem készült igazi Lovecraft-film?

Az ám, csakhogy Wheatley földhözragadt, angol kisváros- és vidékszagú filmje még ezt a bizonyosságot, a gonosz istenségek földi jelenlétének nyomát is megtagadja a nézőtől. Ha akarom, érthetem a megdöbbentő végkifejletet szimbolikusan, az öt bekezdéssel feljebb emlegetett családon belüli erőszak jelképeként, ámde ezt a film végi rettenetet mi is olyan értetlenül, iszonyodva, hisztérikus kacajjal nézzük, mint az azonosulási pontul szolgáló főszereplőink. A filmzene sem kevésbé kíméletlenül antagonisztikus: nyomasztóan nagy csendek kísérik a legbrutálisabb jeleneteket, de a 2001: Űrodisszea monolitjeleneteire emlékeztető disszonáns dallam visít, ahogy, mondjuk, átvonul a telihold a feketébe burkolózó erdő fölött az égen. Horrorfilm ez, de annak régimódi: nem sokkolni vagy undorítani akar, hanem, hogy a világ idegenségébe börtönzött helyzeted láttán kényelmetlenül feszengj a székben. Hogy mennyire kényelmetlenül, azt jelen eszmefuttatás legutolsó, pár hónapja egyhangúlag körbehozsannázott példája is mutathatja.

Szeretném elkerülni a spoilereket (bár lehet, hogy többek közt a nagyszerű, ám kissé beskatulyázott Neil Maskell, a Utopia emlékezetes bérgyilkosának főszerepeltetése az ideálisnál kevesebb helyet hagy a kiszámíthatatlanságnak), de annyit azért megkérdeznék még egy elképzelt koktél fölött a True Detective kitalálójától: "Nic, ugye jól gondolom - ne, nem kell mentegetőzni, csak ismerd el, hogy - ellenségnek lenyúltad a Kill List ellenfeleit, de hozzábiggyesztettél egy emészthetőbb, ámbár ugyancsak valószerűtlen pozitív befejezést, meg egy szép nagy adag Nietzsche márkájú konyhafilozófiát? Ugye így volt?" 

Kövess minket facebookon és twitteren!

*(Nyuszi vagyok, és a tulajdonképpeni összehasonlítást hétvégére halasztom. Következik a Vérturisták és az A Field in England!)