Nehéz helyzetben van az ember, ha ilyen eseményre kap meghívót, hisz ugyan fasza dolog jóval a premier előtt belepillantani olyan sikervárományos filmekbe, melyet kritikusként és filmrajongóként egyaránt nagy erőkkel vársz, de közel sem ennyire fasza az az érzés, mikor már épp belemerülnél a látottakba, és hirtelen vége az egésznek. Még szerencse, hogy lassan már ez a preview-gyártás is külön művészeti ággá növi ki magát, és immáron nem egymás után levetített random filmrészleteket láthatsz, hanem egy olyan montázst, ami úgy fest, mint egy jóóó hosszú előzetes, csak sokkal őszintébb annál, mivel egy gyakorta megtévesztő trailerrel szemben már a film tényleges hangulatából is ad többé-kevésbé akkurátusnak mondható ízelítőt. Ma délelőtt a Godzillából és A holnap határából vetítettek le nekünk egy összeállítást - az alábbiakban erről olvashattok egy viszonylag, de nem vészesen SPOILERes beszámolót.

GODZILLA. Ahogy az várható volt, és ahogy azt a montázst megelőző intróban Gareth Edwards meg is jegyezte, a low budget Monsters rendezőjének új filmjének főszereplője nem feltétlenül egy túldimenzionált őshüllő (vagy valami ilyesmi), hanem egy tragédia által széthullott család drámája lesz, mellyel valós keretek közé szoríthatnak egy olyan figurát, melyet lehet, hogy egy nemzeti trauma szült, mozis megtestesüléseit azonban nehéz komolyan venni - bizonyos életkor felett legalábbis. Ez viszont most megváltozhat. Eme komolyan vehetőséghez viszont nem elég a mikrodráma, makro szinten is hiteles pusztításra kell törekedni (mozikompatibilis módon, persze), azaz - tetszik, nem tetszik -, nem lehet úgy lerombolni egy fél várost, hogy annak ne legyenek látható emberi áldozatai, illetve ne csak fontosnak beállított, de valójában elhanyagolható mellékfigurák szembesüljenek látványos végzetükkel, miközben a kulcskaraktereket, valamint a gyerekek, kutyák és macskák mindent túléljenek. Ugyan a látott jelenetek még véletlenül sem tobzódnak az explicit tömegmészárlásban, végtére is nem halálpornóról, hanem egy nyári blockbusterről lesz szó, katasztrófaábrázolásban mégis közelebbinek érzem a látottakat A lehetetlenhez, mint egy Emmerich-ujjgyakorlathoz.

Maga a gyík pedig hatalmas. És nem csupán azért, mert akkora, amekkora (lásd a fenti plakátot, illetve a korábban közölt képeket, videókat), hanem mert eljövetelének is jól megágyaznak. Fájdalmasan rengő föld, távoli fegyverropogás, interferált rádióüzeneteken keresztülrecsegő halálsikolyok, időjárási anomáliákat, szökőárakat előidéző mozdulatok, városrészeket elsötétítő lépések és mozdonyokat megrengető lélegzetek vezetik be elérkeztét, és ugyan teljes pompájában még mi sem láthattuk őt (csupán egy-két momentummal többet, mint amit az eddigi trailerek lelepleznek), de azt az izgatóan jeges érzést már elültette a szívben, hogy ez a dög bizony óriási lesz.

A trailer tanúsága szerint a történet 1954-ben kezdődik, a montázs viszont a jelenhez képest 15 évvel korábbra nyúlik vissza, mikor is egy távol-keleti (talán japán?) atomerőműben dolgozó Joe Brody (Bryan Cranston) egy földrengésnek hitt, de gyanúsan eltitkolt esemény következtében elveszíti a szintén az erőműn dolgozó feleségét (Juliette Binoche). Mint kiderül, a közelben zajló ásatások felébresztettek egy régóta szunnyadó szörnyeteget (egyet vagy többet, magát Godzillát, vagy valami mást - ez nem derült ki), és az ő ébredezése olyan tektonikus mozgásokhoz vezettek, melyeknek reaktor-törés lett a vége. Brody persze próbálja kimenteni feleségét, de már késő: végül ő maga zárja le azt a zsilipet, amellyel sokak életét megmenti, feleségét viszont megöli. Hollywoodi a dráma, mégis hiteles, hisz Cranston és Binoche adja elő. 15 évvel később Cranston visszatér a távol-keleti Csernobilban (láthatunk néhány lélegzetelállító képet egy elhagyott metropolisról), hogy rájöjjön, sokkal nagyobb sumákolásról van itt szó, mint gondolta. Időközben felnőtt fia, Ford (Aaron Johnson) katonaként pedig testközelből tapasztalhatja meg, mi az.

A kb. 11 perces montázs egyik kulcsjelenete egy mindent és többnyire mindenkit elsöprő szökőár, melyet tulajdonképpen a vízből kiemelkedő Gyík okoz, és ugyan nem láthattuk a vizet megugató boxer sorsát (ha engem kérdeztek, nem valószínű, hogy megússza), de egy, a víztől elzárt földszinti kirakaton keresztül láthattuk, hogy odakint mindent elönt a víz, és a sodorban egy pillanatra holttestek sziluettjei is feltűnnek. Egy új kor mementói lennének ők?

A HOLNAP HATÁRA. Ugyan a 22 perces összeállítás hosszas intrójában Tom Cruise gyakorlatilag mindenkit végigmagasztal a rendezőtől kezdve a best boyig, és olyan mesterműről regél, melyhez foghatót nem látott még a világ, a film valószínűleg olyan lesz, mint egy meleg nyárestén ledöntött, alkohollal némileg megbolondított gyümölcsturmix. Érzel majd benne mindenféle ízeket, édeset és savanyút, kicsit a fejedbe száll, és alapvetően hűsít, de mire leér, már el is felejted az imént még domináns ízeket. 

Az emberiség a végső nagy összecsapásra készül egy régóta elhúzódó idegeninvázióban, melyben elég rosszul áll a szénánk. Némi morbid humorról tanúskodik az, hogy eme összecsapásnak szemlátomást Normandia ad otthont, ahol megismétlődik a Patraszállás, csak ezúttal exo-suitba öltözött jövőkatonák és pókszerű, követhetetlenül gyorsan izgő-mozgó, féregszerűen vonagló, rémfejű idegenek részvételével, melyek leginkább a föld alól szeretnek előugrani, és úgy dobálják ide-oda a kifordult terminátorokat, mintha csak rongybabák lennének.

Ebbe a rushba csöppen bele Bill Cage őrnagy (Tom Cruise), aki valójában (de tényleg?) csak egy dezertőr, ezért frontkatonává fokozzák le, és mivel lövése sincs a harcokról (a roham nagyját azzal tölti, hogy próbál túljutni a ruha nyelvbeállításain), ezért hamar halálát leli - mielőtt azonban ez bekövetkezhetne, benyeli egy utolsó pillanatban szétloccsantott, és a fentiekben leírt lényektől némileg különböző monszterből ráfröccsenő stuffot, minek hatására egy nappal korábban ismét magához tér, hogy újra átélhesse eme mindent eldöntő csatát. Mint sejthetitek, egyre jobb, egyre rutinosabb lesz, és a tapasztalatszerzésben segítőre is lel Rita Vrataskiban (az elképesztő csuklyás izmokat és bicepszeket növesztett Emily Blunt) személyében, akit bizonyos körökben Full Metal Bitchnek becéznek, mivel remekül ért az idegenek aprításához. Mint kiderül, ez nem véletlen: maga is beszippantotta azt az idegentechek, és a vég nélküli időhuroknak köszönhetően vérprofivá edzette magát, de aztán elmúlt (mármint az ismétlődés). Viszont segíthet Cage-ből olyan fegyvert faragni, aki eme előrelátásnak köszönhetően megnyerheti a csatát, és ezzel talán a háborút is. Egy a bibi, bárhogy is alakul a küzdelem, Vrataski mindenképp otthagyja a fogát, Cage viszont kezd belezúgni, ezért a győzelmen kívül (vagy helyett?) azt a megoldást is elkezdi hajszolni, hogy menthetné meg a csajt.

Látjátok, mire megy ki a játék? Vajh a makroremények feláldozásra kerülnek-e az egyéni célok érdekében? Ismét leállítják a Különvélemény precogjait, kihúzzák-e a drótot a Forráskód-programból, és kinyírják-e az emberiséget azért, hogy David, a robot eltölthessen egy napot az anyjával? Talán nem. Mindenesetre a drámai megközelítés helyett/mellett Doug Liman filmje valószínűleg legalább akkora hangsúlyt fektet a látványgazdag, de súlytalan akcióra, illetve a humorra, amely a katonaklisék karikírozásától egészen szexista beszólásokig terjed. Nyár lesz, kell a könnyedség, de azért bízom benne, hogy az ismétlődésekből nem lesz Idétlen időkigre hajazó műfajfigurázás.

Összességében mindkét montázs pozitív irányba mozdította el a "várométert", habár arra azért kíváncsi leszek, hogy a klasszikus megjelenésű (értsd: bumfordi) Godzilla mennyire lóg majd ki a komoly körítésből. Szűk két hónap, és kiderül.