Megkockáztatom, soha nem készült még cikk a White Lies zenekarról anélkül, hogy említésre került volna a Joy Division vagy a The Smiths, pedig a 2007-ben alakult csapat, bár valóban melankolikus, hamisítatlan brit rockzenét játszik, egészen más dimenziókban mozog. A kezdetben még Fear of Flying névre keresztelt zenekar első lemeze, a 2009-es To Lose My Life még a kevésbé elfogult, szakmai berkekben is felfért az éves toplistákra, az azt követő, kísérletező Ritual és az idén megjelent, kevésbé depresszív Big TV albumok csak gyűjtötték a rajongókat, míg az aktuális anyaggal turnézó fiatalok visszatértek oda, ahol minden elkezdődött.

És rögtön két, egymást követő este is felléptek a londoni Roundhouse színpadán, az elsöprő érdeklődésre való tekintettel. Több, mint valószínű, hogy megtölthettek volna egy nagyobb arénát is, mint ahogy rendszeres vendégei a nagyobb fesztiváloknak (A The Power & The Glory klipje éppen a Szigeten forgott.), de az általuk játszott zenének jobban állnak a karnyújtásnyi távolságok, mint a kordonokból és biztonsági őrökből szőtt koszorú a színpad körül. Bőven mérték az előzenekarokat, elsőként a közel zseniális, és több figyelemre érdemes In The Valley Below, majd a még liftzenének is rettenetes Frankie Rose járta meg a deszkákat, utóbbi több, mint érdekes választás.

A kiéheztetett (és megkínzott) közönség aztán kitörő lelkesedéssel fogadta Harry, Jack és Charles színpadra lépését oldalukon a két plusz alkalmi taggal, és már harsogott is a To Lose My Life. Ahogy a Roundhouse épülete is egyszerre visszafogott és patinás, úgy illeszkedtek a fényeffektek is a koncertterem hangulatához, minden lámpa, lézer, kivetítés és effektus megmaradt a középúton, inkább szolgálta a kifogástalan minőségben felcsendülő zenét, mint elterelte volna róla a figyelmet. A közönség egy dal erejéig sem esett ki, a tempósabb menetelésekre mindig jutott egy ballada, meglepetésként pedig egy Prince sláger is szembe jött velünk, kiadós átalakító műtét után, persze.

A három album szült már megannyi slágert, és az olyan elmaradhatatlan dalok, mint a Death, az Unfinished Business vagy a Farewell to the Fairground éppen úgy felcsendültek, mint az új lemez húzósabb dalai, de az emberben azért maradt egy kis hiányérzet, amikor felgyúltak a fények. Maga a koncert ugyanis alig volt hosszabb egy bő óránál, ennél fogva pedig kimaradtak a lemezeket általában záró lassú dalok (Nothing to Give, Come Down, Heaven Wait), és egy lemezbemutató koncert talán szívbaj nélkül bevállalhat több dalt is a tárgyalt korongról. Ezen hiányosságokért persze többszörösen kárpótolt az a hangulat, ami belengte az épületet, a kitörő örömmel fogadott mélabús dalok paradoxona.

Nem folyik a csapból, tehát jó – tartják egyre többen, és végignézve a zeneiparon, talán lehet benne valami. A White Lies nem váltja meg a világot, nem találja fel a spanyol viaszt, de amit csinál, azt kifogástalanul teszi. Ha időben észreveszik, hogy már nem az néhány nótás londoni pincezenekar, mint voltak, és kitöltenek legalább másfél, de akár két órát is egy-egy élő fellépés során, akkor igazán nehéz lesz rajtuk fogást találni. A néhány órája véget ért angliai turné után újra az Egyesült Államokba indulnak a srácok, de a nyári fesztiválszezonban valószínűleg senkinek nem kell miattuk messzire menni. Ha már volt szerencsétek, azért, ha még nem, hát azért váltsatok jegyet. Megéri.