- Az első részt ismerőknek SPOILERMENTES -

A 74. Éhezők Viadala páros győzteseként Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) és Peeta Mellark (Josh Hutcherson) szálkát jelent Panem vezetőségének szemében és reményt a Kapitóliumot körbevevő, azt kiszolgáló 12 körzet lakóinak szívében. Ezt nem szabad annyiban hagyni - főleg hogy Katniss nem tűnik könnyen kordában tartható egyénnek -, ezért Snow elnök (Donald Sutherland) kitalálja, hogy a következő játékon az előző viadalok győzteseiből választanak versenyzőket, azaz Katniss mehet vissza harcolni.

Mondj még egy ehhez hasonló Young Adult-könyvet, melynek filmadaptációja képes volt egyszerre megszólítani a rajongókat és a kívülállókat! (Harry Potter nem ér, ő akkora monstrummá nőtte magát, hogy külön kategóriaként kezelendő.) Gary Ross író/rendezőé az érdem: ő volt az, aki családiasnál alig nagyobb stábjával elvonult az erdőbe, és stúdiószemektől távolt forgatott egy olyan adaptációt, amely a kritikusok és a pénzemberek szerint egyaránt "más, mint amit vártunk, egyben sokkal jobb is, mint amire számítottunk". És valóban, Az Éhezők Viadala azon ritka ifjúsági filmek egyike, amely nem csak az adott célközönséget képes magával ragadni, egy blockbuster, amely egyáltalán nem tűnik annak, üres látványosság helyett intenzitást, mesterkéltség helyett gondolatokat, érzelmeket, valódiságot kínál - és most nyugodtan felszisszenhetnek az ellenkezők, de azzal talán ők sem vitatkozhatnak, hogy ez a film nem állt be a sorba.

Épp ezért fogadtam szomorúan és meglehetős fenntartásokkal a hírt, hogy Ross nemet mondott a folytatásra, saját bevallása szerint azért, mert egyszerűen nem lett volna elég ideje arra, hogy felkészüljön rá. A Futótüzet látva érthető is a döntése: ez a film minden szempontból nagyobb elődjénél, ugyanakkor sok tekintetben követi annak történéseit, így aztán jó sokat kellett volna dolgozni azon, hogy ne csak egy kerek egész, de disztingvált munka legyen, amely nem csupán egy sikerfilm kényszerű visszhangja, de önálló jellegzetességekkel, saját hanggal rendelkező film váljon belőle.  

Nos, ez nem jött össze a stafétabotot felvevő Francis Lawrence rendezőnek és íróinak (Simon Beaufoynak és Michael Arndtnek). A Futótűz egy filmgépezet terméke, melynek alig van olyan mozzanata, amely ne a cselekmény előmozdítását szolgálná, hanem teszem azt, adna kicsit az atmoszférának, a kornak vagy a karaktereknek. Nem mondom, van itt is karakterfejlődés, de olyan erősen aláhúzva, hogy esélyed sem lehet a felfedezésre: mindent a szádba rágnak. Ahogy azt a blockbusterektől megszokhattad. Például az első rész végén nem voltál biztos abban, hogy akkor most szerelmi háromszögről vagy egy jól felépített színjátékról van szó? Most vagy háromszor füledbe harsogják a választ. Az alkotók a történéseket és azok hozadékait úton-útfélen kihangsúlyozzák, pedig az első résznek pont abban rejlett az ereje, hogy az egyén szemszögéből láttatott mindent (lábjegyzet: ezért is rángatózott a kamera), és mint minden individuumnak, Katnissnak is lehettek olyan égető kérdései, melyekre nem feltétlenül kapott választ. Ezúttal azonban Snow, Haymitch, a mentora (Woody Harrelson), Gale, a szerelme (Liam Hemsworth) és mások egymás kezébe adják nála a kilincset, hogy felvilágosítsák az aktuális tényállásról. Hát jó. 

Mindezzel együtt a Futótűz nem ostoba, és főleg nem rossz film. Rossék örökségét végső soron nem sikerült teljesen eltékozolni (mint ahogy Suzanne Collins írónő könyvének erényeit sem): annak kontrasztos látványvilágát nem lehetett teljesen leírni, jól megválogatott színészeit pedig lecserélni - miért is tettek volna ilyet? Sőt, egy-két figura új oldaláról is bemutatkozhat (nem gondoltam volna, hogy valaha is megkedvelem Elizabeth Banks Effie-jét, de most sikerült), és persze a nagyobb költségvetés sem ártott a korábban némileg fapadosan felvázolt jövő kitágításához. Az Aréna veszélyesebb és futurisztikusabb, az akciójelenetek intenzívek, habár jóval személytelenebbek, amely persze részben annak tudható be, hogy Katnissékat részben professzionális gyilkológépekkel zárják össze. A jellegtelen rambókon túl szerencsére a vívótársak között akadnak egészen érdekfeszítő figurák is - Sam Claflin rajongókra kalibrált, de valójában agyafúrt Finnickje vagy Jena Malone szexi-lázadó Johannája -, és végül is csak sikerült feltenni egy-két olyan kérdést is, amire csak a film vége ad választ.

Hogy a válaszadással együtt járó fordulat mennyire jó, mennyire *meh* vagy mennyire rossz, az igazából egyéntől függő: én elfogadhatónak, de mesterkéltnek éreztem, mint úgy általában a filmet.

kövess minket facebookon és twitteren!