Van három fazon a rács mögött: Jack, a strici (John Lurie), Zack, az egykori dj (Tom Waits) és Roberto (Roberto Benigni), akiről azt gondolnánk, hogy egy másik bolygóról jött, de csak egy eltévedt olasz tipo. Jack és Zack, a két palimadár olyan bűnért ül, amit nem ők követtek el, Roberto pedig önvédelemből ölt. Szóval ártatlanok, mint a legtöbb börtönfilm főszereplői. Először baromira nem komálják egymást, azonban a csonka élettér és az egymás szájába lehelt gázok idővel összeverbuválják őket, amely leginkább Robertónak köszönhető, aki ugyan alig makog valamit angolul, mégis ő beszél a legtöbbet. Egyik nap Roberto előáll az ötlettel, hogy tiplizni kéne, mert ez a hely molto piccolo.

Jim Jarmusch csendesen lázad. Nem az a típusú rendező, aki mellét döngetve tépi a száját arról, hogy ő mennyire megveti Hollywoodot, éljen a független mozi, meg miegymás. Jarmusch inkább cigarettafüstbe burkolózva halkan dünnyög, miközben az apró izzásra koncentrál a cigi végén. Ha vele vagy, akkor előbb hegyezed a füled, de egy idő után rájössz, hogy nem az a lényeg, mit mond, hanem hogy hogyan: a hanghordozás, a gesztikulálás, azok az apró mozdulatok, melyek értékkel ruházzák fel a szituációt, és értelemmel töltik meg filmjeit.

A klasszikus narratívához szokott néző úgy élné meg a Törvénytől sújtva című filmet, mintha széllel szemben hugyozna. Itt ez a rakás jobbnál jobb ziccer: férfibarátság! szökési terv! kurvák! stricik! korrupt zsaruk! pedofil zsaruk! bunkó zsaruk! És mit művel mindezzel ez a fura frizurás fazon? Jobbára semmit. Jarmuscht nem nagyon izgatják ezek a panelek, ő karaktereket épít és helyzeteket teremt, aztán elvonul a kamera mögé és csendben figyeli, hogy mi történik a színen (amely idővel azért kissé kitágul, de azért annyira mégsem). Szabadon lehet improvizálni, de szövegelés mellett figyelni kell a ritmust és a dallamot is, ebben pedig Tom Waitsnek, a karcos hangú énekesnek és John Lurie-nak, az „underground” dzsesszzenésznek aligha akadhat párja. Benigni, nos ő úgy beszél, mintha dalolna.

Ők hárman tarka színekkel mázolják tele Robby Müller operatőr pompás fekete-fehér beállításait, cselekedeteikből ugyan hiányzik a logika és az elhatározás, mégsem lehet tőlük elszakadni. Bohózat-szilánkok laza sorozata, dallamos dialógusok, fülhöz, szívhez és lélekhez szóló szituációk és gyönyörű képek: ez Jarmusch korai mesterműve, amely nem csak rajongóinak kötelező, de Tarantino és a Coen testvérek istenítőinek is megszívlelendő nézemény. Koncentrálj te is az izzásra a cigi végén!