Ezúttal sem írok kritikát, mert abból jó sokat találhattok körbe-körbe a neten, habár ezeket némileg befolyásolhatta, hogy felvételről, reklámblokkokkal szétbombázva, botrányosan rögzítve, tehát gyakorlatilag kibelezve látták. De persze látni kellett, mert az István, a király - minden univerzalitása ellenére - "nemzeti ügy", hiába kezd viszketni ettől a jelzőtől a tenyér, de ez van: a változások korában született, és egy olyan ezeréves viszályról szól, amely aktualitásából mit sem veszített. A fegyverek és az eszközök talán megváltoztak, a célok és a szándékok viszont ugyanazok. És nem feltétlenül szépségesek. No, de én nagyon unom a politikát, úgyhogy ettől függetlenül (én naiv) próbálok meg megosztani néhány gondolatot a tegnapi Kavicsos előadásról.

• Ezeket a dalokat el lehet rontani, de azért nem könnyen. Modorosság ide (Feke Pál), változó teljesítmény oda (Udvaros Dorottya), Szörényi és Bródy szerzeményei iszonyú erővel szólnak; ha a tegnapi előadás nem ültetéses rendszerű lett volna, akár egy rockkoncert közönségéhez méltó viselkedést is kicsalhattak volna a nézőkből.
• Az átütő erőben sokat segített a jó hangszerelés (élőzene, élő kórus!) és a többnyire jól teljesítő hangosítás. Többnyire, mert néhol nem sikerült eltalálni az egyensúlyt az ének és a zene között (az előbbi hajlamos volt elnyomni az utóbbit), sőt, a zenéből is itt-ott kilógott egy-egy hangszer, és szerencsétlen Tompos Kátyának nem egyszer recsegett a mikrofonja - pedig amúgy ő okozta a legkellemesebb meglepetést.
• Ő, és Buci. Stohl tud énekelni. Persze, a Vikidál árnyékában ő is eltűnik, és a mellkasa sem annyira szőrös, viszont van hangja, pedig a "Nincs más út, csak Isten útja" azért elég nagy kihívásokkal rendelkezik minden tartományban.
• Nem is volt baj, hogy a zene és az ének működött (kivéve a három talpnyalót, Koppány három ribijét, no meg a Megasztárban ítélkező Novák Péter urat, kinek rendszeresen elcsuklott a hangja), ugyanis Alföldi Róbert elkövetett egy óriási hibát a rendezésnél: nem Aréna-méretűre kalibrálta az előadást, hanem színházi keretek közé, és nem számolt azzal, hogy a színészek mimikáját, gesztusait a színpadtól messze ülő nézőközönség jelentős része egyszerűen nem fogja látni (kivetítők ide vagy oda), így azon kaptad magad, hogy két dal között túl nagy a csend, és nem valami malőr miatt állnak ott a szereplők némán, hanem épp hezitálnak, hogy jaj, kit válasszanak.
• A díszletek (egy gigantikus korona méretű karzat felül a zenekarral, alul mindenki mással), a jelmezek (anakronisztikus, az elmúlt évszázad jellegzetességeit keverő, de szerintem túlontúl egzakt politikai vagy bármilyen más tartalmat nem hordozó /ezért aztán ilyesmivel könnyen felruházható/ kosztümök) kiválóak, és nem megalománok, pedig a buliból simán lehetett volna óriási parasztvakítás.
• Ami a keresztény kritikát illeti, nos, az van. Alföldi nem volt rest helyenként az eredeti szövegbe is belenyúlni, emiatt a puristák persze hőzönghetnek, és annak a vélekedésnek is helyt adok, hogy a kritika esetenként túl direkt, de ha úgy vesszük, az István, a király mégis csak tömegeknek szól. De azért elgondolkodtató ez az új felállás: István immáron nem egyszerű szentfazék, inkább felelősség és személyes érzelmek között őrlődő áldozat, hívői nem elvakultak, inkább megfélemlített emberek (jól jelzi ezt az, ahogy Asztrik, a térítő rájuk rivall, hogy üdvözöljék Istvánt), akik a győzelmes dicsőséget némán tűrik, hogy aztán csapdaként záruljon rájuk a korona. De mindezt én nem érzem bemocskolásnak, inkább egyfajta interpretációnak, amely a rendezésnek, mint olyannak elég gyakori sajátossága. :)
• Az előadást záró himnusz nélkül viszont meglettem volna, az ugyanis kissé elvette az egész véleménynyilvánítás élét.