Miközben Hit-Girl megpróbál a polgári nevére nagyobb hangsúlyt fektetve egy átlagtinédzser életét élni, a fenekében viszkető zabszemmel leszámolni képtelen Kick-Ass beáll egy csináld-magad szuperhősöket tömörítő csapatba, az egykori Vörös Köd pedig elhatározza, hogy ő lesz a világ első szupergonosza. Egyikőjük élete sem úgy alakul, mint tervezték.

Az élet nem képregény. Eme, akár kamerába is mondható kinyilatkoztatás kétszer is elhangzik minden idők egyik legjobb képregényfilmjének folytatásában, és akár megfontolandó tanítás is lehetne egy olyan, képregényfilmek előtt leboruló világban, melyben bizonyos ámokfutók Jokertől kölcsönöznek ihletet, vagy ha nem is, hát a média szemében mindenképp, csakhogy a fenti példabeszédet hol egy lány ánuszából fröcsögő fostenger (nem túlzok, csak egy icipicit), hol pedig egy Austin Powers módra cápa által felzabált rosszfiú keretezi. Értem én a szándékot: kell ide mélység is meg játék is, csak úgy, mint az első részben, amely egyszerre figurázta és táplálta a trendeket, de afölött Matthew Vaughn és Jane Goldman bábáskodott, akik nem csupán a kellő egyensúlyt voltak képesek megteremteni, de valami igazán egyedit alkottak, és ez a kockás dömpingben elég nagy szó.

A folytatásnak be kell érnie Jeff Wadlow-val (hogy kivel?), aki még egy épkézláb akciójelenetet is nehezen tud tető alá hozni, nemhogy karakter építeni. Ott van példának okáért Kick-Ass, akit a film elején mintha rebootoltak volna: szerencsétlenkedik, rácsodálkozik az erőszakra és naiv, mint egy gombolyaggal játszó cicát ábrázoló festmény. Közben Hit-Girl valami gyenge Bajos csajok-másolatban találja magát, mintha a fent említett "beilleszkedés" egyenértékű lenne a bálkirálynővé választással és egy randival Freddie Prinze, Jr.-ral. Hármójuk közül Vörös Köd a legripacskodóbb, mégis az ő figurája kapja a legtöbb löketet sötét kivirágzásának hála, még ha az eredeti képregényben jóval durvábban prezentált gonoszkodás általában kimerül italboltok kifosztásában és lányok felpofozásában. De ő legalább halad valamerre.

És itt gyakorlatilag meg is állt a tudomány. Kick-Ass beáll az Örök Igazság nevű csapatba, de mielőtt rádöbbennél, hogy a film ezen a pontos a Különleges hősöket nyúlja, az amúgy is céltalan banda már jelentőségét is veszíti (véget vetnek egy illegális pókerjátszmának, majd kiszabadítanak öt kínai kurvát, no és?), mint ahogy a Mutterbeverré avanzsált Vörös Ködöt felülről rendreutasító nagyfőnök szála is a semmibe vész, te pedig azért rimánkodsz, hogy Hit-Girl unjon már végre rá a középiskolás kliséversenyre, és vegye vissza az álarcát, mert akkor legalább nem kell elviselned a Chloe Moretz CGI-utómunkával "mitesszeretlenített" fejének természetellenes látványát. No de erről nem ő tehet, hisz tinédzser: változó korban van.

A film viszont megrekedt a múltban: ott, ahol az első rész frissnek hatott, ott, ahol ez pediglen már csak fáradt ismétlésnek. Felkerülni a YouTube-ra, ahogy megküzdök Kick-Ass-szel? Bejelölni a facebookon egy másik szuperhőst? Kirakni a Twitterre, hogy milyen gonosz vagyok? Ezek a közösségi izék már olyannyira beépültek az életünkbe, hogy erre már nem lehet megint poénokat építeni, nem hogy filmet. Fáradt maszatolás ez a produkció, de legalább nem lóg ki ebből, messze nem "kick-ass" nyárból.

(A film megítélésén a botrányos szinkron se sokat segít, amely nehezen tudja eldönteni, hogy mely neveket ültessen át magyarra és melyeket hagyjon meg eredeti nyelven, ezzel kisebbfajta kakofóniát okozva, a keverés pedig olyan, mint a nagy, "klasszikus" időkben: közel nullára letekert effektusok mellett üvöltő dialógusok, melyekben az amúgy is elég cifra Speier-szikrák is jóval mesterkéltebbnek hatnak.)