Akit már hajtott melegbárba a kíváncsiság, és volt alkalma megtekinteni a transzvesztita fellépők zenés produkcióját, az Steven Soderberghnek a mozi mögött talán semmivel el nem maradó tévéfilmjében kedves ismerősként köszöntheti azt a flitterekben és strucctollakban, aranyfüstben és strasszkövekben tobzódó, szégyentelenül tetszeni vágyó, túlburjánzó giccsesztétikát, amelynek Liberace, a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Las Vegas szórakoztatóiparában ünnepelt sztárzongorista volt az első hermelinpalástos királya. Királya, és nem királynője, mert a középkorú amerikai háziasszonyok álma az AIDS okozta haláláig titkolta a nagyközönség elől, miért is nem nősül meg.
A film eredeti címe ugyan csak arra utal, hogy a nagyérdeműt slágerekkel és népszerű klasszikus zenei részletek hatásvadász, de virtuóz feldolgozásával szórakoztató, extravagáns előadó szerette a zongora tetejére kitett kristályüveg gyertyatartóval emelni az est fényét, ám a magyar címadó jó szemmel látta meg, hogy a Túl a barátságonhoz hasonlóan ez a történet is melodráma, mégpedig az explicit jeleneteket fukarul mérő fajtából. Nem is csoda, hiszen a forgatókönyvet Liberace szeretőjének memoárjából az a Richard LaGravenese írta, aki a fiktív visszaemlékezéseken alapuló A szív hídjaiban sikerrel ríkatta meg a nőket (meg a férfiakat, még ha nem is vallják be).
2005 előtt még a kósza gondolat is hihetetlennek tűnt volna, de egy meleg párkapcsolat bizonyos okokból ideális vivőanyaga annak az egyébként univerzális érvényű szerelmes történetnek, amely az idő és a szerelem elmúlása, a megöregedés, a magány és a nosztalgikus vágy köré építkezik. "Lee" és Scott történetében sincs másként, azonban ezzel a hasonlóságok nagyjából véget is érnek. Annie Proulx és Ang Lee szótlan, viseltes ruhájú cowboyai bizonyára nagyot néztek volna, ha ebbe a harsány és szabados, vásári Versailles-ba csöppennek, ahol a feszes nadrágfenekű komornyik a legnagyobb természetességgel rázza fel a szaténpárnát az ágyban pihegő gazdája és az aktuális szépfiú háta mögött.
Liberace megvalósult amerikai álmában "a jóból is elvarázsol a sok". Semmi sem elég jó, semmi sem elég sok a hedonista, nárcisztikus, vénülő sztárnak, pénz nem számít, ha újabb és újabb vastag aranygyűrűvel kápráztathatja el a hamvas vidéki fiút. Sok ilyen ajándék kell még, mire ráeszmélünk, hogy az életrajzi történet nem is annyira a szeretni és adni, csak adni vágyó öregemberről szól, mint inkább a szerelem önzéséről, amely be akarja kebelezni, a maga hasonlatosságára formálni, birtokolni a szeretett lényt. Meg a szerelem vakságáról, amely nem veszi észre, hogy éppen így, éppen ezért semmisül meg.
A készítők dicséretére legyen mondva, hogy nem bulvárosították el a máskülönben nagyon is félreérthető történteket. Nem cukrosbácsit és aranyásó fiút látunk a tévé képernyőjén, hanem két szerelmest egy gyönyörűen kivitelezett, időutazásra csábító period piece-ben. Michael Douglas olyan simulékonyan, olyan nyájasan adja a meleget, mint anno Sean Penn a Milkben. Koros, elformátlanodó testén, ráncain csillog a vastag, vakolatnyi smink, Matt Damon kölyökképén a pirosító, de mégsem a sminkesek érdeme, hogy nem fejcsóválva nézzük, ahogy Jason Bourne (vagy Max Da Costa) tolja hátulról Gordon Gekkót.