- SPOILERES ÍRÁS! -

A jövő egy szar. Halálos vírus végzett 5.000.000.000 (azaz ötmilliárd) emberrel. A túlélők a föld alá menekültek, túlzsúfolt lukakban tengődnek, napot nem látnak, a levegőt egymás szájából szívják el, vés még jelenleg is a ellenszeren dolgoznak. Mi sem bizonyítja jobban, hogy mekkora motherfucker ez a vírus, hogy a tudósok az időgépet már feltalálták, az ellenszert viszont még nem, de legalább az előbbit használva vissza tudnak repíteni embereket - köztük az "önkéntes" James Cole-t (Bruce Willis) - a katasztrófa előtti időkbe, no nem azért, hogy megakadályozzák a kitörést, amely az érthető pesszimizmussal megáldott túlélők szerint elkerülhetetlen, hanem hogy adatokat gyűjtsenek a vírus mibenlétéről, amely alapján talán az ellenszer is kialkímiázható. A szépreményű Cole azonban egy diliházban találja magát, és minél többet hadovál a küldetéséről, annál több nyugtatót pumpálnak belé. 

Még hogy nem létezik időutazás! Még hogy az idő megváltoztathatatlan, és statikus! Piha! Itt vagyok én, aki azzal a szándékkal ragadtam ma reggel laptopot, hogy írok néhány sort a meglepően kielégítő, de totálisan felejthető RED 2-ről, melyben Bruce Willis hosszú idő után végre játszott, de aztán a kopasz fejét elnézve beugrott egy régebbi darab, talán az első, melyben ezzel az azóta szinte standarddá vált kojak fazonnal csodálhattuk meg, és azon kaptam magam, hogy az eredeti kontinuumról lepattanva ott ülök a 12 majom előtt, ismét 20 éves vagyok, újra csodát látok, és íme, a RED 2 helyett erről a filmről írok nektek pár sort. Remélem, nem baj.

A film egyik legszebb, legemblematikusabb momentumában Cole, a meglehetősen viharvert, de pszichiátere (Madeliene Stowe) által már nem futóbolondnak tartott időutazó az előbb említett hölgy társaságában egy moziban ül, és a Szédülést nézi. Na most, ez több szempontból is fontos pillanat: egyrészt a 12 majmot inspiráló A kilátóterasz című avantgárd darabban is szerepet játszik Hitchcock csavaros mesterműve, mi több, az inspirálta azt a filmet, amely meg ugye erre a darabra volt hatással. Egy film abban a filmben, mely ama film nyomán született, amely az eme filmben látható filmnek köszönheti létét. Tudtok követni? Mert én már szédülök.

És ez még csak a felszín. A Szédülésben Kim Novak szőkére festett hajjal tűnik fel újra Jimmy Stewart életében, aki sokáig halottnak hitte őt, de most itt van, új formában, és annyira feltüzeli érzelmeit, hogy még paranoiáit is képes hátrahagyni érte. Ezzel Cole is így van, aki gyakorta maga sem tudja eldönteni, hogy valóban megülte az időt, vagy tényleg őrült, és naná, hogy ebben a kétségbeejtő elmés útkeresésben a néző kezét is jó szorosan fogja, aki a fickó fejében felcsendülő hangokat hallva rendesen elbizonytalanodik, hogy kinek és minek drukkol valójában: annak, hogy Cole őrült legyen, és ez az egész, 5 milliárdnyi emberéletet követelő világvége-hangulat csak egy zavaros elme szüleményeként lebegjen a cselekmény feje felett, vagy pedig a fickó végre tisztán lásson, és kövesse James Cameron dogmáját. 

És még nem fejeztem be. Cole-t álmok üldözik, melyben gyerekként egy (vagy több) loboncos fickót lát, akit üldöznek, meg aki üldöz is, de az álom vége mindig az, hogy szitává lövik, és mielőtt kimúlna, egy szőke nő veszi karjaiba. Ez a nő pedig hasonlít erre a barna hajú pszichiáterre, aki előbb foglya, majd szövetségese, végül szeretője lesz, de ez utóbbira mindketten csak akkor döbbennek rá, mikor a nő szőkére festett hajjal, megújult formában jelenik meg előtte. Ez a rádöbbenés pedig a mozi aulájában történik, és az auditóriumból kiszűrődő, a Szédüléshez írt Bernard Herrman-taktusok gyártanak hozzá találó soundtracket. Nesze neked még egy kis időutazás.

És a hab a tortán? Kicsivel korábban, még a nézőtéren ülve Cole rádöbben, hogy még gyerekként ő már látta ezt a filmet. De akkor más volt. Mert a filmek változnak, ahogy mi is változunk.

No nem a 12 majom.

Terry Gilliam mesterműve születésének pillanatában legalább annyira hatásos, annyira komplex, annyira szövevényes, szertelen és mégis hibátlan darab volt, mint amilyennek ma is tűnik. És ami még riasztóbb: aktualitásából sem igazán veszített. Ugyan a 90-es éveket jellemző világvége láz manapság némileg csitult, népszerűsége továbbra is töretlen, csak isteni, természeti vagy földönkívüli beavatkozás helyett most már magunkat tesszük felelőssé. Saját ignoráns magatartásunk lesz a végzetünk (mit nekünk egy vírus!), mint ahogy Cole-ra se hallgatott senki, egyedül csak ideggyogyós hálótársa, Jeffrey Goines (Brad Pitt), kinek fejében az időutazó első látogatása alkalmával fogant meg a címszereplő (amúgy az Óz, a csodák csodáját idéző) terrorszervezet megalakítása, amely végső soron nem közvetlenül, csupán közvetve idézi elő a világvégét, hisz a tulajdonképpen ártatlan csínyre készülő Goinest szintén senki nem veszi komolyan, még virológus apja se nagyon, csak annyira, hogy kissé megszigorítsa a biohazard feliratú cuccok őrzését, ezzel pedig arra kényszeríti a háttérben sunnyogó, apokalipszis-mániás asszisztensét (David Morse), hogy akcióba lépjen, és elindítsa a világvégét. Az ő gondolatait pedig részben Kathrin Railly, azaz Cole pszichiátere tüzelte fel, aki egy magát időutazónak képzelő férfiről tartott nyilvános előadást (jelzem: Cole egyik sorstársáról van szó), és utána még válthatott is volna néhány szót az apokalipszis loboncos lovasával, csak nem igazán figyelt rá. Ignorálta őt.

Mielőtt végképp behorpadna a homlokod a párhuzamoktól, hivatkozásoktól, spiráloktól és fekvő nyolcasoktól, megnyugtatlak, hogy a legtöbb meglátás magától értetődő egyszerűséggel jön a filmben. Ez pedig leginkább David Webb Peoples (többek között a Szárnyas fejvadász, a Nincs bocsánat és az izé... A katona forgatókönyvírójának) érdeme, aki szkriptjével kecsesen ellavírozgatott az időutazós történetek összes cul-de-sacja mellett, és mindenféle belemagyarázás vagy éppenséggel szájbarágás mentesen tálalja fel csodálatos összefüggéseit. És eme sztori Terry Gilliam egyedi látásmódjának hála egészen új szintre emelkedhetett, hisz a rendező szédítő, arcba mászóan nyugtalanító közelijei, a képernyőn is átjövő szagmintái, ad-hocnak, improvizáltnak tűnő szituációs játékai, és váratlan humorbombái (mégis csak a Cirkuszból repült ki) nem csak a szürrealitást karcolják, hanem egyfajta kiélezett valóságérzettel ruházzák fel a filmet: az időutazás abszurditása kéz a kézben jár az élet abszurditásával, és szinte egy pillanatig sem kérdőjelezed meg azt, hogy mindez a mocsokcirkusz akár meg is valósulhatna. Ez pedig olyan egyéni utazás, olyan utánozhatatlan kaland, hogy még, így a végén nem csak a szentimentális, egyben csodaszép befejezést látva érzékenyülsz el, hanem attól a tudattól is, hogy már vége. A világnak is, meg a filmnek is.

És a jövő szar. Ez nyilvánvaló. A jelenben Cole lepukkant elmegyógyintézetek és életveszélyes nyomortelepek között ténfereg, mégis inkább ezt választaná, mert van levegő, van ég, vannak érzések. És ha már itt tartunk, én is szívesen visszamennék a 90-es évekbe, ahol a stúdiók még be mertek vállalni olyan filmeket, mint a Hetedik, a Harcosok Klubja, vagy a 12 majom.

Kapcsolódó anyag:
Minden idők tíz legjobb sci-fije

kövess minket facebookon és twitteren!