Azt olvastam, a Google perpillanat 25.270.000.000 találatot képes maximálisan felsorakoztatni egy keresésre. Ezt az "a" betű bepötyögésével tesztelhetjük, annál magasabb számot még a "Jesus" vagy a "sex" sem produkál, sőt a limithez képest kiábrándítóan kevés találat van mindkettőre, pedig mennyire népszerű dolgok ezek! A "good comedies" kifejezés egymilliárd olvasnivalóval szolgál, s megnyugvásként szolgálhat, hogy a "bad comedies" ennél messze alacsonyabb értékkel bír, na de ugyan ki keres rá kifejezetten rossz vígjátékokra? Mondjuk mindenkinek vannak perverziói, és minden perverziót kiszolgálnak manapság; még szerencse, hogy az olyan hétköznapi igényűekre is gondolnak, akik számára a Gyakornokok kényelmes kompromisszumot jelent a vígjáték említett két véglete között.
Billy (Vince Vaughn) és Nick (Owen Wilson) egy karórákkal kereskedő vállalkozás értékesítői, és az egyik üzleti vacsorán szembesülnek azzal, hogy cégük megszűnt, s ezzel állás nélkül maradtak. Az állás nélkül maradás az ilyen 43-44 éves figuráknak sosem kecsegtetett túl sok jóval, mostanság meg aztán pláne, és hát bármiféle képzettség híján elég nehéz elhelyezkedni a munkaerőpiacon, ha a friss diplomásoknak is problémás. Szóval egészen aktuális és komoly témát szellőztet meg a film kezdete, ám csakhamar meseszerűségbe torkollik: a két fickó ugyanis beiratkozik a Phoenix egyetem online szakára és gyakornoknak áll a világ egyik legnagyobb cégéhez, a Google-hez, ahol feleannyi idős diákokkal kell együttműködniük illetve versengeniük az álláshelyekért, úgy, hogy lényegében zéró informatikai és műszaki háttérismerettel rendelkeznek.
Az, hogy teljesen más világba csöppennek, ahol 40 évesen már őskövületeknek számítanak a rendkívüli tempóban fejlődő technika és a létüket jóformán ennek alárendelő ifjúság mellett, adja magát poénforrásként, ám szerencsére nincs ez túlpörgetve. Elkerülhetetlennek látszik ugyanakkor mostanság egy-egy komédiában, hogy a jelen szórakozási/közösségi vívmányaira ne reagáljanak valamit az alkotók, szóval kijut bőven a '80-as évekbeli nosztalgiából is, mert hát az is hasznára válhat egy IT-csapatnak, aki komputerek és ketyerék nélkül, a Flashdance-t nézve nőtt fel. A két kor szemlélete megfér egymás mellett, persze a valóságban nem sok minden történne úgy, mint a Gyakornokokban. Ez egyre jellemzőbb a mai vígjátékokra, mármint hogy konkrét fantasyelemek nélkül is elrugaszkodnak a realitás talajától, ami önmagában nem hiba ugyan, és ha egy dráma sem képes őszinteségre rokon témájával, akkor egy komédiának kár is felróni.
Nem elhanyagolható mozzanat, ahogy a középkorba hajlók munkanélküliségi problémája mellé a legjobb iskolákat végzett fiatalok kilátástalan és stresszesebb helyzetét is odarendeli a film, kár, hogy ezt meglehetősen tipikus figurákkal és csak azért teszi, hogy a két főhőst némileg stabilizálja idegen környezetükben. A környezet a köztudatban a ha nem is lejárt lemez, de alig téma Google, mikor a Twitter, Facebook, Instagram dívik. Vagyis miközben a felvetés több mint időszerű, addig a megoldás –és most egyúttal a film megoldására is gondolok– úgy mindenestül elavultnak hat.
Könnyen lehet ezek után a Gyakornokokat minden idők leghosszabb reklámfilmjének titulálni, ami messze túltesz a Számkivetett és a FedEx vagy a Mi kell a nőnek? és a Nike esetén. Teljesen azért ez nem lenne fair, hiszen az alapsztorihoz szükségeltetett egy márkanév, ami az informatika világát jól reprezentálja. Amúgy meg végső soron a Vaughn–Wilson párosról szól ez az egész: kettejük komikusi vénája az, aminek el kell vinnie a hátán a filmet, hiszen önmagában a premissza még nem vonzana tömegeket a moziba, és a sokak által már leírt fickók most elemükben vannak. Vaughn dumagép módjára vitázik és osztja furcsa elképzeléseit erről-arról, Wilson pedig álmodozik, motivál, hasonlatokkal és metaforákkal színesítve adja elő magát. Unalmas? Viszont máshogy meg nem lennének érdekesek. Ilyenkor jók, ehhez értenek. Az utóbbi pár filmjükhöz képest mindenképpen előrelépést jelent a Gyakornokok, Vaughn még tán fogyott is egy keveset, és tulajdonképpen Shawn Levy rendező is eddigi legjobb vígjátékát készítette el, bár ez nem nagy szó olyan filmek mellett, mint A rózsaszín párduc vagy az Éjszaka a múzeumban 2.
A két forgatókönyvíró, Vaughn és a Mr. Popper pingvinjeit és a Kertvárosi kommandót jegyző Jared Stern megerőltette magát annyira, hogy igazán lehessen nevetni párszor, ez sosem utolsó szempont egy vígjátéknál. A fontos témához képest valódi súly sosem érezhető igazán, ettől eltekintve a film első fele még kielégítő módon alakítja magát, viszont a második órában már érezhető, hogy az apatowi játékidővel nehezére esik megbirkózni. Ez pont nem az, amit érdemes onnét kölcsönvenni, az életszagúságot már inkább, az viszont sosem volt a két főszereplő asztala. Kérdés viszont, hogy meddig tudnak még érvényesülni azzal, amit csinálnak; az áthallásoktól tehát nem mentes Vince és Owen ill. Billy és Nick esete. Az első bevételi adatok azt sugallják, egyelőre talán nem kell új munka után nézniük. Na, az lenne csak az ironikus, és akkor nekik is lenne okuk filmbeli alteregóik erőmerítésre szolgáló nótáját pörgetni a lejátszóban. Úgyhogy a csillagok helyett Alanis mutasson most utat.