Amikor 1979-ben egy rövidfilm és egy, a filmművészet állóvizét nem kimondottan felkavaró kosztümös film után Ridley Scott ülhetett a napjainkig minden idők legjobbjai között emlegetett Alien című film rendezői székébe, magas szorzó mellett lehetett volna arra fogadni, hogy nevét egyszer majd a legnagyobbak között jegyzik. Az idővel a közönséges horror zsánerébe fojtott, tavaly a gyökereihez sikeresen visszataláló széria első részének fogadtatása, a nyolcvanas évek elején Han Solo és Indiana Jones szerepének köszönhetően fénykorát élő Harrison Ford neve, valamint a dióhéjban ismertetett történet reális magasságokba, és irreális irányokba terelte a várakozást Scott új filmjével kapcsolatban. A Blade Runner futurisztikus akciókban bővelkedő két órát ígért, és ez lett a veszte, mind a kritikai, mind pedig az anyagi fogadtatás messze elmaradt a várttól, és bár a bukás kevés volt ahhoz, hogy Ford pályáján csorbát ejtsen, Scott az ezredfordulóval talált csak ismét magára. A sors iróniája, hogy Rick Deckard kalandjainak a minden idők legjobbjait csatasorba állító listák élbolyában azóta is bérelt helye van.
Minden kezdeti nehézsége ellenére ugyanis kétségbe vonhatatlan erénye volt a filmnek, hogy bevezette a köztudatba Philip K. Dick nevét, akinek Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? című könyve nyújtotta az alapot az elkészült filmhez. Bár keretében, és fontosabb mozzanataiban a könyv megegyezik a később elkészült filmmel, az írást soha nem olvasó Ridley Scott, valamint David Peoples és Hampton Fancher forgatókönyvírók teljesen máshová helyezték a hangsúlyokat, így lett a meglehetősen bőbeszédű, és meglepően sokszor az események mögé lobogó Deckardból egy halk szavú, csak a szakmájának élő, azt viszont hibátlanul elvégző fejvadász. Dick regényében a főszereplő vágyainak tárgyát egy, a valódira a megszólalásig hasonlító állat képezi, ami egyben a történet gerincét is adja, a filmváltozatból ez a vonal szinte teljesen kilúgozódott, ahogy az írásos formában a történetet előrébb juttató párbeszédek helyét is súlyos csendek, és halk félmondatok vették át. Scott inkább a folyton vívódó fejvadász érzéseire helyezte a hangsúlyt, a felmerülő kételyekre, önigazolásra és önámításra, amihez Harrison Ford kimért, eszköztelen játéka kiválóan párosul.
A forgatókönyvírók kiválóan fedezték fel, hogy a regény felvonultat egy, a fejvadásznál sokkal izgalmasabb karaktert, akit aztán nem bont ki kellően, ezt azonban Rutger Hauer lenyűgöző játékával makulátlanul orvosolta. Roy Batty karaktere, és az őt megillető nagymonológ a fináléban méltán vált klasszikussá. A Krisztusi pózban tetszelgő, teremtőjét, önnön értelmét kutató android utolsó percei a szakadó esőben a science-fiction zsánerének leginkább meghatározó szcénái között szerepel, ahogy az az emlékekbe kitörölhetetlenül beégő képsor is, ahogy teremtőjét, Eldon Tyrellt kérdőre vonja, majd eltávolítja az élők sorából. A történet súlyának teret engedő tempó a két fő karakter mellett sikerrel enged reflektorfénybe másokat is, a pályája elején lévő Daryl Hannah által alakított Pris fanatikus szeretete Roy felé, és lunatikus viselkedése vagy Sean Young kimért alakítása egyaránt felejthetetlen mozzanatai a filmnek. Scott már az első, lenyűgöző képsorok előtt felvázolja a történet alapjait néhány sorban, hogy aztán két órára levehesse a pórázt karaktereiről. A lassan csordogáló, örök kérdéseket feszegető történetével, kitartott pillanataival és érzelmeivel eléri, hogy útközben minden bazári fordulat mellőzősével képes érdekfeszítő maradni, majd amikor megenged magának egy csavart az utolsó jelenetben, azt is olyan hűvös eleganciával teszi, hogy a stáblista alatti levegő után kapkodás nem annak a szcénának, de az egész filmnek szól.
A meglepő módon csak kisebb költségvetésű filmeket fényképező Jordan Cronenweth beállításai és a klasszikussá érett, Vangelis keze munkáját dicsérő filmzene kettőse karöltve a még mai szemmel is elképesztő vizuális és technikai megvalósításokkal még azok számára is maradandó élményt nyújtanak, akik nem találtak közös nevezőre a film karaktereivel, történetével, hangvételével. A filmtörténelem egyik leginkább földhöz ragadt, kis túlzással reálisnak is nevezhető jövőképe, a fénnyel és árnyékokkal való játék, valamint a figyelmesebb nézők előtt a filmvégi fordulatot jó előre leleplező beállítások mind a végtelen határáig bővítik a film pozitívumainak sorát, míg negatívuma csak az, hogy rosszkor készült el, rossz helyen. Ez azonban az egyetlen módja volt annak, hogy az utókor számára ilyen kultikus státuszban maradhasson meg, és megannyi újravágás és újra bemutatás után is hiánytalanul töltse be őt megillető helyét a science-fiction filmek képzeletbeli trónján.