Az évtizedek során kiszámíthatóra precízionált hollywoodi álomgyárban néha olyan anomáliák születnek, melyek producerek miriádjait ejtik zavarba. Még szerencse, hogy a box office nem kontrollálható, különben az Angyalok Városában soha senki nem próbálkozna újjal. De az olyan filmsikerekkel, mint például az Eredet így sem tudnak mit kezdeni: majmolni? Kizárt. Alkotóit megszerezni? Minden áron. No, az Eredet dollár százmilliói közel se annyira érdekesek, mint a Szigorúan bizalmas esete: egy olyan filmmé, amely hosszú évek után gátat vethetett volna Hollywood bomlásának.

Ropog és ugat, mint a géppuska. James Ellroy írásaiból hiányzik a leírás és a monológ; az expozíció felütés, a párbeszédek tőmondatokból építkeznek, s a cselekmény veszettül pörög. Sajátos nyelvezete azonban nem valami tudatos folyamat eredménye, nem egyfajta ars poetica, hanem szimpla praktika: mikor leszállította a kiadónak a Szigorúan bizalmas első változatát, azzal dobták vissza, hogy jó 100 oldallal hosszabb annál, amire a keretből futja, így Ellroy előkapta a szerzői radírt, s szépen lecsupaszította a regényt, amely még így is jó 500 oldalra rúgott.

Hatalmas siker lett. Az olvasók és a kritikusok egyaránt hittek neki, hittek benne, hisz Ellroy maga is megjárta a hadak útját: a Los Angeles-i születésű író mindössze tíz éves volt, mikor meggyilkolták anyját. A gyilkost soha nem kapták el. Halott édesanyja szellemétől és az égető kérdőjelektől üldözötten Ellroy megszállott lett, csapongó életstílusa drogokhoz, alkoholhoz, szexuális perverziókhoz és a bűnhöz vezették. Börtönbe került, ahol újabb szenvedély ragadta magával: papírkötésű krimik és gyilkossági esetek. Évek múltán, s jó pár anonim alkoholisták-gyűléssel később a már kijózanodott Ellroy e szenvedélyéhez a továbbiakban is ragaszkodott, és elhatározta, hogy a fikciót saját élettapasztalatával összeházasítva megmutatja Los Angeles igazi arcát a világnak.

Így született meg a négy kötetből álló LA-kvartett (Amerikai Tabló, Fekete Dália, A nagy sehol, Szigorúan bizalmas, White Jazz), amely Raymond Chandler sötét ecsetvonásokkal felfestett noirját taszította egy még ennél is sötétebb verembe, ahol a rosszak és rosszabbak ha épp nem mások lelkét tépték cafatokra, akkor saját magukét marcangolták. Fikciós és nagyon is valóságos emberek sötét üzelmeiből farag szürreális, ám félelmetesen hihető szatírát, amely nem csupán tökön ragadja az amerikai álmot, hanem azzal a svunggal kasztrálja is.

Jogosan gondolhatnád, hogy egy ilyen írónak nem sok keresnivalója van a filmvásznon. Rengeteg szereplőjét, keszekusza cselekményét, ellentmondást nem tűrő korábrázolását és sötét szívű jellemeit filmre vinni nem csupán lehetetlenség, hanem financiális öngyilkosság. Így a producerek: de nem így Curtis Hanson, a szociothrillereknek álcázott morális mesék nagymestere, aki a mai napig a legszemélyesebb filmjének vallja a Szigorúan bizalmast. Míg a Kéz, amely a bölcsőt ringatja, a Rossz társaság és a Veszélyes vizeken az egyén vagy egy kis közösség (egy család) erkölcsi értékeit vizsgáztatta, addig a Szigorúan bizalmas szembeállítja az egyént és a társadalommal, illetve annak fejlődésének morális feltételeivel. Lehet, hogy a nagy gazdasági világválság és a világháború korrupt és keserű Amerikát fialt, de a szociális problémák hátán megtelepedett szervezett bűnözés és sáros bürokrácia nagyon sokat tett az ország épüléséért – csupán az alapzatba rejtettek el néhány hullát.

És mindezt milyen jól el tudták adni! Ahogy a film kezdő képsorai hűen tükrözik, a hívó szóra a nép a citykbe özönlött, s két kézzel szórták a pénzt a szebb jövő reményében.

A film mindhárom antihősének megvan a maga morális dilemmája. Ed Exley (Guy Pearce) karrierista és emiatt nem túl közkedvelt mintazsaru, aki meggyilkolt nyomozósztár apja árnyékából szeretne kilépni, miközben görbe léptekkel kerülgeti a korrumpálódást. Bud White (Russell Crowe) fogdmeg, aki halott anyja szellemétől üldözötten (ismerős, nem igaz?) gázol át a bűnön, s előbb üt, aztán rúg, és kérdésekre nem pazarolja az idejét. Jack Vincennes (Kevin Spacey) pedig már rég eladta a lelkét a média ördögének. Bármire hajlandó, hogy a címlapra kerüljön – ha kell, akkor naiv lelkeket sodor a bűnbe, hogy aztán skandalumra éhező cinkostársával, a zugfirkász Sid Hudgenszsel (Danny DeVito) tetten érje őket. Külön utakon járnak, de egy rengeteg halálos áldozattal járó lövöldözés egy éjszakai bárban összehozza őket.

A szkriptből már több mint fél tucat változat létezett, mire Hanson meg merte mutatni az egyiket az írónak. Ellroy természetesen támadja a Szigorúan bizalmast, Brian Helgeland forgatókönyve ugyanis rendesen átformálta a regényt, főleg annak utolsó harmadát (hála az égnek, teszem hozzá, az ugyanis már erősen Sin City-be hajló a maga abszurd fordulataival). Az író sötétszürke és éj fekete színekbe mártott lelkei, kíméletlen korkritikája, vérmes humora érintetlen maradt. Amit pedig a stáb hozzátett, abban nincs hiba. Ritka az olyan film, amelyben valamennyi színész teljesítményét kizárólag méltatni lehet, pedig Hanson szokatlanul válogatott: letűnt sztárok (Kim Basinger), jobbára ismeretlen ausztrál színészek (Russell Crowe, Guy Pearce) és más zsánerek húzónevei (Danny DeVito, James Cromwell) mellett olyan arctalan karakterszínészekre bízott kulcsfontosságú szerepeket, mint David Starthairn, Ron Rifkin vagy Graham Beckel. És persze, ott volt Kevin Spacey, mint a legnagyobb húzónév, akinek a legellentmondásosabb szerep jutott, ami már önmagában nagy csavar.

Dante Spinotti kamerája fantasztikus eleganciával kelti életre a kor keménygalléros, kemény vonású, de elképesztően álszent díszletvilágát, Jerry Goldsmith pedig olyan zenét komponált a filmhez, amely vetekszik a Kínai negyedhez írt szkórjával. Apropó Kínai negyed: mint ahogy maga Ellroy, Curtis Hanson is sokkal tartozik Polanski film-noir klasszikusának, s rövid időre, de ismét reményt adott az arra fogékony nézőknek, hogy Hollywood Star Wars utáni butulása talán visszafordítható.

Aztán ez a hajó szépen elúszott. Elsodorta a Titanic, egy brutális filmgépezet, melynek sikerét látva ugyan szintén jó néhány producer tépte meg ruháját, de azt könnyebb volt példának megtenni a szögegyenes hajóútjával, mint az utóbbi 30-40 év legintelligensebb moziját.

kövess minket facebookon és twitteren!