Avagy: A Mester. Paul Thomas Anderson Americana-szárnyasoltárának újabb táblaképe csak idén érkezett el hozzánk, ahol a nagykörúton egy hirdetés széles betűkkel toborozza ingyenes stressz-tesztre a tudomány és a technika mindenhatóságában hívő mai kisembert, és ahol két megállóval később, még mindig a nagykörúton, egy másik színes cégér az álnok orvosok ellenében hirdeti a minden betegséget kikúráló extradózisú vitaminkapszulákat. (A pszichológusok és a pszichiáterek embertelen tetteit feltáró kiállítás reklámját már a kék metró Árpád hídi megállójában találod, az aluljáróban.) Szóval jó helyre érkezett ez a film.

Csak azt ne gondold, hogy Anderson ezúttal átmegy bulvárba, hogy ráhúzza a vizes lepedőt arra az eszelős mosolyú régi jó barátra, akiről mostanság különben is naponta emlegeti fel a sajtó, hogyan ültettek neki virágos rétet a sivatag közepén az egymilliárd évre szegődött vallási segédmunkások, hogy könnyebben csavarhassa el Nicole Kidman fejét. Ellenpropaganda helyett szép, meditatív, lassú ritmusú, csaknem eszköztelen filmmel engedi megsejteni, vajon mi is rejtőzhet egy olyan ember fejében és szívében, aki mindennapi kétségeinket és frusztrációinkat lebombázott és agymosott, a testünkhöz tapadt űrlényeknek tulajdonítja - és hogy mi az olyanéban, aki mindezt készséggel elhiszi.

A hollywoodi Vietnam-filmekből megtanultuk, hogy a dzsungelből nem lehet hazatérni. Olyan sokszor láttuk, ahogy a PTSD-vel küszködő veteránok elhidegülnek az otthoniaktól, akik a háború évein át reménykedtek és írták a leveleket, hogy felvetődik a kérdés: vajon a csendes-óceáni hadszíntérről is (fel nem ismert) poszttraumás stressz-szindrómával hajóztak-e haza a katonák?

A négy évvel ezelőtti, csaknem Mickey Rourke-díjas döntése és a halvaszületett rapkarrier után visszatérő Joaquin Phoenix még Marcus Aurelius császár fiaként sem volt ilyen ijesztően jó. Keserű, barázdált, sovány arca, mániákus grimaszai és hunyorgása, a dühroham határán egyensúlyozó nevetése, az elharapott szavai, beesett válla, görbe háta talán még a gyönyörűen fényképezett képeknél is beszédesebben mesélnek Freddie Quellről, a Haditengerészet Móricka-észjárású, alkoholista matrózáról, aki a leszerelés után kivert kutyaként hányódik ide-oda alkalmi napszámosmunkák és áruházi fényképészség között, míg végre az utcáról szedi fel Lancaster Dodd, a sima beszédű messiás, az Ügy (The Cause) alapítója.

Philip Seymour Hoffman újra csak bebizonyította, hogy valóságos kaméleon, olyan könnyedséggel bújt bele a valahai haditengerészeti PR-osról, tizenkettő-egy-tucat scifi-íróról és a világ első nem-vallás vallásának alapítójáról mintázott "mester" cseppet sem kényelmes bőrébe. Amy Adams, mint Dodd kemény tekintetű, céltudatos felesége, Laura Dern, mint az a bizonyos, minden szektából ismerős, lelkes középkorú nő, valamint a többi, kevesebbszer látott arc ellenpontozzák mester és tanítvány játszmáját. No nem kamaradrámát szerencsére: a csendek, a gesztusok, a képek, az izgatott zene (ezúttal is Jonny Greenwoodtól) legalább annyira árulkodóak, mint kettejük párbeszéde.

Anderson biztos kézzel skicceli fel a történelmi tablóhátteret: az űrkorszak és a születő fogyasztói társadalom Technicolor-színű hurráoptimizmusát, ugyanakkor a második világégés rettenete utáni elveszett nemzedék egzisztencialista elidegenedettségét. És ez a kényelmetlenül modern érzés, ez a mindennapi frusztráció: túlságosan is testközeli tapasztalat ahhoz, semhogy a néző a kosztümös filmek kényelmébe süppedhetne.

Ismerős a történet a jó szándékú, egyetlen kis életük megjobbítására, kitágítására sóvárgó emberekről, a félművelt szélhámosról és hangzatos féligazságairól, a mozgalmak hatalmi manipulációiról, az örök kívülállókról, a valahová tartozás utáni keserves honvágyról, az önpusztításról és a pótcselekvésekről, az azonosulással szembeszegezett tagadásról és lázadásról. De, istennek hála, ez az amerikai film nem a készen kapott, azonnal fogyasztható erkölcsi tanulságokról szól. Hanem csendesen átcsordogál a nézőn, úgy, hogy szinte észre sem veszed, amikor felmerülnek benned azok a kérdések, amelyekre csak te tudhatod a választ, amikor eléd tárul a világ szemkápráztató értelmetlensége.