Válságos időkben mindig könnyebben fordulnak vádló tekintetek a csak arculattal rendelkező, de arc nélküli nagyvállalatok felé, s ilyenkor egy egyszerű aktatologatóból is közellenség válhat. Steve Butler (Matt Damon) annál azért jóval több, hiszen a Global nevezetű, természetes gázokkal foglalkozó cég előléptetés előtt álló üzletkötője, aki azért érkezik kolléganőjével (Frances McDormand) egy pennsylvaniai kisvárosba, hogy a szorult anyagi helyzetben lévő, ám értékes föld alatti készletekkel rendelkező lakókkal lízingszerződést írasson alá. Mindjárt az elején azonban ellenállásba ütközik, mikor egy tájékozott, már nyugdíjba vonult tudósember (Hal Holbrook) a lakosság előtt kérdőjelezi meg a vállalat kitermelési eljárásának biztonságosságát. A bizonytalanság felüti fejét, s ha ez nem lenne elég, még egy környezetvédelmi aktivista (John Krasinski) is felbukkan a színen.
A forgatókönyvet is jegyző Damon-Krasinski páros jó történetet választott, kiváltképp egy a 2013-as esztendőt élő európai néző szemszögéből nézve. Az, hogy az egyén milyen mértékben hajlandó elsajátítani munkáltatója módszereit, az, hogy hogyan oldja fel a maga életszemlélete és a vállalati elvek között feszülő esetleges konfliktusokat, a recesszióból kilábalni látszó, ám azt még jó darabig nyögő színtéren egyre több fiatal és jó esetben lelkes munkavállalót érint, ahogy növekszik az üzleti szektor szerepe és csökken a lehetőségek tárháza. A mindennapokat nehezen átvészelő kisembereket kihasználó tömörülések alighanem népszerűségi mélyponton leledzenek mostanság, ráadásul alapvetően ellenszenvesek a nagyvárosoktól távol élők számára, miközben a tőlük érkező pénzösszeg ígérete annál csábítóbb.
Ez a kényszeredett helyzet meg is osztja a helyieket az Ígéret földjében, ám a filmben ők csak asszisztálnak a "vállalat emberének" történetéhez. Izgalmas húzás jelen közhangulatban a mások tulajdonára pályázó, biztosan nem teljesen tisztességes eszközökkel élő, csupa jóval hitegető, a kérdésekre való egyenes válaszadást kerülgető fickót megtenni főhősnek, olyan főhősnek, akinek sikeréért szurkolni kellene. A sztori viszont nem akarja feladni konzervatív nézeteit, amivel alighanem lemondana a közönség egy jelentős, talán nagyobb hányadának szimpátiájáról, így Steve úton-útfélen bizonygatja mindenkinek –de legfőképpen magának–, hogy nem rossz ember ő. És tényleg: mikor a fülébe jut valami turpisság a Global üzelmeivel kapcsolatban, rá is tör a kétely. Ez azért nem légből kapott: ő maga is farmon nevelkedett, részben a magáénak vallja a mezőgazdálkodási életvitelt, még ha ő más pályán is indult el, és nem mellesleg egy helyi bula (Rosemarie DeWitt) is elcsavarja a fejét.
Nem lenne semmi gond az Ígéret földjével, ha mondjuk tizenöt-húsz évvel korábban készül, amikor még a színészként amúgy ezúttal is meggyőző Damon és a rendező Gus Van Sant is bátrabban állt hozzá a dolgokhoz (mert hát ki merné akár még manapság is remake-elni a Psychót?). Kellemes darab, a jó szándék süt róla, a jóérzés ugyancsak megvan, ám a jó érzéket nem találta a szkriptet jegyző duó. Azt az érzéket, ami rávezette volna őket valami friss, valami újszerű állítás megfogalmazására – mert hát volna itt mit mondani, csak egész egyszerűen őszintén kellene hozzáállni az egyén saját életszemlélete és a vállalati elvek ütközése következtében elszenvedett károk felméréséhez. Mert nem kérdés, melyik fél ússza meg egy karcolás nélkül a karambolt.