Eljött a nap, amit a világ mély érzésű tinilányainál talán csak a rendszeresen moziba kényszerített pasijaik vártak jobban: bemutatták a Twilight saga utolsó felvonását. Ahogy itt a blogon is beszámoltunk róla, az érdeklődés cseppet sem lanyhult a sorozat iránt: a Hajnalhasadás 2. sorra döntögeti az előző részek rekordjait. Az Alkonyat sikere akár meglepő is lehetne, tekintve, hogy cselekményt csak nyomokban tartalmaz, a mitológiája (hogy tudniillik a vámpír az éppen olyan, mint a málészájú szomszéd srác, csak jobb képű és flittereset izzad) pedig körülbelül annyira vehető komolyan, mint Hajdú Péter együttérzési rohamai, mindenesetre tetszik vagy sem, Stephanie Meyernek olyan kamaszlélek-húrokat sikerült megpendítenie, amelyek egy csapásra a sikerlisták élére röpítették Edward és Bella sorstragédiáját.

Ami viszont még meglepőbb, hogy egy több szempontból is röhejes alapanyagból ötödik nekifutásra egészen nézhető filmet sikerült forgatni. Igaz, Kristen Stewart és Robert Pattinson minden tőlük telhetőt megtettek ez ellen, valódi szerelmespárként sincs köztük több kémia, mint egy szabad bölcsész órarendjében (ez megmagyaráz bizonyos fejleményeket a magánéletükkel kapcsolatban). A csillámfaszvámpír érzelmei komolyodását egyre lejjebb hunyt szemhéjjal és egyre zavartabban kitátott szájjal jelzi, Bella arcmimikája pedig minden valószínűség szerint hitelesebb lett volna, ha Kristen helyett a Pixarra bízzák a karakter animálását.

A mellékszereplők között viszont szép számmal találunk tehetséges színészek által megformált, szórakoztató karaktereket. Lee Pace (Halottnak a csók) örök lázadó vámpírja és Wendell Pierce (A drót, Treme) néhány szavas „üzletembere” kifejezetten üdítő jelenség, de a már korábbról ismert főgenya Volturi-klán sem szégyenkezhet: Michael Sheen egy relatíve kétdimenziós szerepben is képes lubickolni, és a kissé háttérbe szorított, ám szokás szerint remek Christopher Heyerdahlnak is jut legalább egy nagyszerű pillanat.

További üdvös fejlemény, hogy a karakterek többé-kevésbé életszerű motivációkkal rendelkeznek; a történetmesélésnek ezt a követelményét a korábbi epizódok meglehetősen nagyvonalúan kezelték. Na jó, azért kicsit ijesztő lenne életszerűnek titulálni például Taylor Lautner meggyőzően szerelmes pillantásait egy cirka hét éves kislány irányába, de tényleg nehéz lenne jobb kifogást találni, hogy valamiképp a történet része maradhasson alapvetően feleslegessé vált karaktere.

A húsz-huszonöt egymás felé futó statisztáról készült nagytotálok igyekeznek minden epikusságot kiölni a végső összecsapásból, de ennek ellenére ez elég pofásra sikerült; a film utolsó harmada kifejezetten izgalmasnak és fordulatosnak nevezhető, pláne saját pedigréjéhez mérten. A legvége pedig ügyesen foglalja keretbe a Twilight-filmeket, a minden testnyílásukból könnyező rajongóknak egyenesen katartikus élményt nyújthat.

A felsorolt pozitívumok elismerése mellett ki kell jelentenem, hogy a Hajnalhasadás 2. nem jó film. A világa a sötétkék szűrők és a borongós égbolt dacára végig bugyirózsaszín árnyalatú marad, és néhol még ennél is giccsesebb megoldásokkal operál. Az előzményeinél határozottan jobban sikerült, akár egy kívülállót is képes lekötni másfél óra erejéig, de a Hajnalhasadás 2. megtekintése leginkább a rajongóknak javallott: ők valószínűleg úgy fogják érezni, hogy méltó módon zárja le a történetfolyamot.

kövess minket facebookon és twitteren!