Minden hátulgombolós fiú álma válik valóra Hogarth Hughes számára, mikor összebarátkozik az űrből jött, toronyház méretű Vasóriással, azonban egy ilyen paraméterekkel rendelkező kapcsolatot nem sokáig lehet eltitkolni: előbb a helybéliek kezdenek el gyanakodni, hogy valami nem százas, aztán egy kívülálló kormányügynök is szaglászni kezd. Valahogy így kezdődik ez a kevesek által látott, idővel kultikus kedvencé vált animációs különlegesség.

Az ezredforduló előszobájában végre megdőlni látszott az a sokéves axióma, miszerint a sikeres animáció egyenlő a Disneyvel: a világ felismerte magának a japán animációt, a Pixar és a PDI meghódította a harmadik dimenziót, s egyik nagy dobást a másik után szállította; a DreamWorks-társalapító, egykori egeres főnök, Jeffrey Katzenberg is felvette Mickey Mouse fehér kesztyűjét. A tradicionális animációnak ennek ellenére még mindig szép közönsége volt, s a Disney-filmek szabályait sok követő próbálta adaptálni kisebb-nagyobb sikerrel, de a bevételi adatok azokat is igazolták, akik mertek változtatni. Talán ennek köszönhető, hogy a Warner animációs részlege gondolt egy merészet, s leállt a Don Bluth féle panelfilmekkel, hogy valami mással próbálkozzon.

Ekkor jött Brad Bird. A fiatal animátor viharos sebességgel futott be Hollywoodban, zsebében Steven Spielberg és Milt Kahl, a Disney kilenc alapító atyájának ajánlójával, fejében jobbnál jobb ötletekkel. Bird 11 éves korában kezdett el rajzfilmeket gyártani, A Family Dog című animációs rövidfilmjét is egészen fiatalon forgatta, ezt később a Spielberg beválogatta az Amazing Stories című kultikus sorozatába. A nagynevű direktor felajánlotta a vidám természetű rajzfilmesnek, hogy az Amblin szárnyai alatt alakítsa át sorozattá a kutyás rajzfilmet, de Bird inkább pát intett, s átvándorolt A Simpson család induló stábjához: Matt Groening úgy mutatta be a csapatnak, mint a titkos fegyvert. A sorozat valóban sokat köszönhet Brad Birdnek, többek között a filmszerű beállításokat, felvételeket és az újszerű animációt, amely gyökeresen szakított az eddigi tévés megoldásokkal. Az ifjú filmes azonban többre vágyott: olyan egész estés rajzfilmet szeretett volna forgatni, amelyben az animáció eszköz lenne, nem pedig stílus.

A Warner birtokolta Ted Hughes, az egykori brit író-költő elégikus hangvételű mesekönyvének, a Vasember megfilmesítési jogait. A pletykák szerint egy időben Joe Johnston (Jumanji) dédelgette a történetet, csakhogy ő egy méregdrága élőszereplős filmet látott maga előtt, a stúdió pedig ódzkodott attól, hogy ennyi pénzt áldozzon a rövid mesére. A klasszikus Warner-rajzfilmekért rajongó Bird már évek óta a stúdió körül sündörgött, s bedobta azt a javaslatot, hogy a meséből animációs filmet forgassanak. A stúdiófőnökök előtt egy éneklő-táncikáló vasóriás groteszk képe jelent meg, s csúnya pofát vágtak, ám Bird nem hagyta magát: mi van akkor, ha a vasóriás valójában egy fegyver, amelynek lelke van? Ebből lehetne csinálni egy jó kis sci-fit, sok-sok akcióval és humorral! A Warnernek ez már jobban tetszett, de az utolsó ráncokat Bird arra tett ígérete simította ki, hogy a szokásos költségvetés harmadából kigazdálkodja a filmet, mindezt feleannyi idő alatt, mint más rajzfilmeknél szokás. A The Iron Giant, magyar címén: a Szuper haver megkapta a zöld utat.

Jó lenne beszámolni arról, hogy hódította meg az 1999 augusztusában bemutatott film a bevételi listákat, s hogy bűvölt el minden kicsit és nagyot szerte a világon, azonban a Szuper haverhoz sajnos nem tartozik sikertörténet. Valaki nagyon elbarmolhatott valamit a Warner marketingosztályán, ugyanis a filmet promóciómentesen, mondhatni, suttyomban - és öt országos bemutató egyikeként - mutatták be. A mozivilág pedig nem úgy működik, mint a jogszabályok: amiről nem tudunk, az nincs is, mivel az emberek nem tudtak a Szuper haver létezéséről, hát nem is nézték meg. A világ kritikusainak egybehangzó éltetése sem menthette meg a filmet a bukástól. Mint sok más országban, nálunk is csak DVD-n és videón jelent meg ez a rajzfilm, s ha egy barátom révén nem lett volna módom a hazai megjelenés előtt fél évvel korábban kézbe venni az R1-s változatot, akkor valószínűleg elsiklok a megjelenés fölött (mert hát akkoriban még az internetnek is kisebb volt a szája). Szerencsére nem így történt.

A sztori 1957-ben játszódik: az emberek az eget kémlelik a Szputnyik után kutatva, a hétköznapokat pedig általános hidegháborús paranoia uralja. Az iskolákban havonta levetítik a "Mit tegyél atomtámadás esetén?" című oktatófilmet, az emberek pedig minden gyanús dologról úgy vélekednek, hogy az oroszok műve. Hogarth Hughes-t, a kilencéves rockwelli fiúcskát mindez nem nagyon foglalkoztatja, ő csak egy játszótársat szeretne magának. Arra azonban álmában sem gondolt volna, hogy ez a bizonyos cimbora egy tizenöt méter magas robot lesz, egy hároméves gyerkőc naiv mentalitásával megáldott vasóriás, amely az űrből érkezett, s mindent felzabál, ami fémből készült.

Hogarth az ötvenes évek parafilmjein nevelkedett, így jól tudja, hogy mekkora pánikot okozna az, ha az óriásrobot végigcsattogna Rockwell fő utcáján, így megpróbálja elrejteni nyughatatlan barátját, ám a kormány szagot fog, s a helyszínre küldi Kent Mansley-t, a komoly bekattanás szélén álló ügynököt, aki biztosan papírnehezéket gyártana a szuper haverból, ha kézre keríthetné. Időközben a vasóriás rádöbben, hogy ő valójáéban egy fegyver, ám Hogarth csodálatos gyermeki logikája meggyőzi arról, hogy "az lehetsz, ami lenni akarsz". Persze, a felnőttek ezt máshogy gondolják.

Sokadszorra látva a Szuper havert, még mindig teljesen elámulok azon, hogy anno milyen bátor és rendhagyó dolog volt ezt a filmet leforgatni. Nincsenek benne se dalok, se táncbetétek, se aranyos kis beszélő állatok - mindez egy olyan korban forgatva, mikor ezek a feltételek alapvetők voltak -; szereplői hús-vér emberek, mint ahogy a helyszín is jóval az Üveghegyen innen található. A Szuper haver bámulatosan ragadja meg az ötvenes évek Amerikájának paranoid légkörét: akkoriban az a bizonyos ujj sokkal nagyobb amplitúdóval remeghetett a vörös gomb felett. S ez csak a háttér.

A film ifjú hősét édesanyja egyedül neveli, magányos, ámde nem elveszett kiskölök: jó sokáig fennmarad, hogy fekete-fehér horrorokat nézzen a tévében, s a film után természetesen élőben visszajátssza az egészet. Miután megleli az óriást, nem indulnak el közösen világot látni, esetleg megmenteni egy távoli, mesebeli birodalmat, ahogy azt mondjuk, egy Disney-változat elképzelné. Hogarth csupán egy barátot szeretne a maga kis mikrokozmoszában, s részben ez a törekvés teszi oly emberivé ezt a mesét.

A rejtegető mutatványhoz idővel kénytelen segítségül hívni a felnőtteket, persze Dean, a szürrealista szobrok gyártásának élő, jazzért bolonduló "beatnik" csak papíron felnőtt, viszont a szeméttelepen dolgozik, amely valóságos svédasztal a robot szemében, s rejtekhelynek sem utolsó. Ám hosszú távon nem lehet túljárni a szaglászó Mansley eszén, így Rockwellben előbb-utóbb megjelenik a hadsereg. S még ekkor sem megy át a film világzúzdába; kihagyja azt a ziccert, amit száz másik robotos mozi nem merészelne, s pacifista tud maradni úgy, hogy a látványelemekről sem mond le.

Brad Bird cinemascope-ban alkotta meg a filmet, amely eléggé szokatlan dolog volt animációs filmek körében, de úgy érezte, a robot grandiózus méreteit csak úgy tudta kellőképp kihangsúlyozni, ha széles látószöggel ellenpontozza. Maga a robot felépítése is a régi iskolát idézi: A nap, amikor megállt a Föld megállt Gortját, vagy John W. Campbell fémrobotjait. Az animáció is formabontó: páratlan finomsággal vegyíti a kétdimenziós és a háromdimenziós technológiát - az átmenet szinte észrevehetetlen. Így egyszerre tűnik modernnek és ódivatúnak, ez az eklektika pedig sajátos hangulatot kölcsönöz a műnek.

Mégsem a megvalósítás miatt marad emlékezetes a Szuper haver. A címszereplő létét leszámítva egy teljesen hihető történettel van dolgunk (s ebbe még egy kis fürdőszoba-humor is belefér), hétköznapi karakterei hétköznapi problémákkal küszködnek, s mint a legtöbbünk, ők is képesek mély érzelmekre. Megindító és elbűvölő film a Szuper haver: nézőjében olyan húrokat penget meg, melyek létezéséről sokunk nem is tud. Garantálom: a végén szem nem marad szárazon, szív nem marad érintetlen. Feltéve ha gyerekkorodban anno mertél nagyot álmodni: nagyon nagyot.