1995 egy napos, téli délutánja, a téli, és éppen ezért Los Angelesre kicsit sem hasonlító Los Angeles:  az Útvesztőben (Lost Highway) forgatásának sokadik napja.  Mindenki lelkes, pedig a mai jelenetek többségét éjszaka veszik majd fel. A rendező a jól ismert, nyakig begombolt fekete ingében itt is, ott is feltűnik, elmélyülten, őszintén, nyugodtan figyeli a munkát, egyik csésze erős feketét a másik után hajtja fel (és aztán a bozótba jár vizelni, elvégre nincs az embernek ideje örökké a stáb vécéjéhez járkálni, nem igaz?)

A stábot, úgy látszik, csak az zavarja, hogy a los angelesi rendőrség az erős, állandó szél miatt tűzgyújtási tilalmat rendelt el. Ez a First Assistant Director értelmezésében azt jelenti, hogy az emberek csak a homokkal és csikkekkel töltött fémhordó közvetlen közelében gyújthatnak rá; a gyakorlatban pedig azt, hogy újra és újra várniuk kell, amíg a rendező, aki a kávé mellett a jó amerikai cigarettáért is odavan (vagy inkább azért a lehetőségért, hogy tüzet csiholhat a szájában), elszívja a magáét.

Balthazar Getty, a kölyökképű olajmágnásfi, aki hamarosan mint olajfoltos autószerelő fog hallgatózni Mr. Eddy luxuskocsijának motorházán, előbb egy világosító telefonját kéri kölcsön, hogy lefolytasson egy újabb fontos magánbeszélgetést („De mit mondott rólam az a nő? Mit mondott?”), aztán cigit kunyerál. Robert Loggia, aki két jelenet múlva egy felelőtlen vezetőnek ad majd életreszóló leckét arról, mekkora féktávolságon tud megállni egy kétszázzal száguldó kocsi, már elpróbálta a lakókocsija magányában azt a dührohamot, amelynek az első változatát még évekkel ezelőtt, a Kék bársony szereplőválogatásán engedte meg magának, amikor kiderült, hogy három órát várt arra a szerepre, amelyet végül Dennis Hopper kapott meg. 

A szomszédos lakókocsiban a frizuráért felelős sminkes még egy réteg szőkítőt ken Patricia Arquette hajára. Nem lehet megengedni, hogy a hamarosan következő szexjelenetekben milliméternyi lenövést lássanak a hősnő platinaszőkeségén. Eközben a másik sminkes lázasan keresi a tökéletesen fehér színű körömlakkot. („Ez a David… Nem is tudom, honnan veszi, hogy lenne nő, aki fehérre festené a körmét. Vagy ha van is, gyártanának-e neki ilyet?”) A lakókocsi falán keresztül tisztán hallani, ahogy Bill Pullman a maga lakókocsijában az esti magánszámára készül. Csak ez az egy jelenet maradt hátra a film cselekményének első feléből: Fred Madison a jazzklubban. Bill Pullman most szaxofonozik, és a tükörben nézi magát, elég jól, elég szenvedélyesen hangzik-e a szóló, elég hiteles-e a látvány.

Odakint a Second Second Assistant Director egyeztet telefonon Marilyn Manson titkárnőjével.  Azt a jelenetet veszik fel ma este utoljára, amelyben Manson megnevezetlen karaktere édeshármasban enyeleg Patricia Arquette-tel és egy másik, ismeretlen lánnyal. (Persze most még nem tudni, hogy ezt csak pár pillanatig, fekete-fehérben kivetítve látjuk majd a kész filmben.) Arra külön kitérnek, pontosan milyen hüllőpupillájú kontaktlencsét fog viselni Mr. Manson – ezt a Second Second Assistant Director a biztonság kedvéért még egyszer megkérdezi David Lynchtől.

Jóval később, éjjel tizenegykor, kiadják végre a stábnak az „ebédszünetet”. Patricia Arquette megkönnyebbült sóhajjal kap magára egy hálóköntöst. Még mindig nincs róla meggyőződve, hogy olyan jól mutatna anyaszült meztelenül. Azért bekap egy kocka csokit.  David Lynch leellenőrizte az utolsó felvételt is, egy „Köszönöm, Gary, ez gyönyörűszép”- pel jutalmazta az operatőrt, hozzátette még, hogy: „Oké-zsoké” és elballagott: a szüneteket ő transzcendentális meditációra szokta felhasználni. A stábból, aki csak teheti, a büfékocsihoz indul egy extra adag édes, tejes kávéért. Szinte biztos, hogy a mai napnak is hajnali háromkor lesz vége.

Végre eljött a nagy nap – elkészíthetem az exkluzív Serenity set reportomat az AeonFlux magazin számára! Ez több szempontból is nagy szó, leginkább azért, mert tavaly ilyenkor még senki nem gondolta volna, hogy ez a film egyáltalán elkészülhet. A beavatatlanok kedvéért idézzük föl a részleteket!

A Serenity közvetlen előzménye a Firefly című sorozat, amely 2002 szeptemberében került bemutatásra. A nem túl erős kezdőnézettsége részről-részre csökkent, végül 14 elkészült és 11 leadott rész után szép csendben elkaszálták. Az amerikai televíziózás farkaskörülményei között fájdalmas, de szokásos életút az ilyen: 10 újonc sorozatból jó, ha 1-2 megéri a második évadát. A sorozat utóélete azonban korántsem szokványos: Joss Whedon űrwestern-víziója már „életében” annyira megérintette a rajongóit, hogy egészoldalas újsághirdetésben reklámozták a Fox csatorna helyett is, a DVD-kiadás elképesztő sikerének hatására pedig a Universal megvette a jogokat, és rábólintott egy egész estés mozifilm-folytatásra, ami siker esetén akár franchise-indító darab is lehet.

Firefly-rajongóként felemelő érzés volt megérkezni a Los Angeles-i Universal-telep híres Studio 12-jében felépített díszlethez. Ugyan a címadó űrhajó eredeti díszleteit a sorozat forgatása után lebontották, a DVD-kiadás kimerevített képei alapján azokra megszólalásig hasonlító környezetet húztak fel – mondanom sem kell, kedvenceim mindennapjainak életnagyságú helyszínét látva hamar libabőrös lettem.

A színészeknek híre-hamva sincs egyelőre. A kellékesek aprólékosan ellenőrzik a díszletet, különösképp a színészekkel várhatóan interakcióba kerülő részeit, a fényképezésért felelős csapat különböző kamerautakat próbálgat… Némi idő elteltével egy hangosbeszélőn keresztül idegesen utasítgató ember szavaiból sikerül kivennem, hogy miért van akkora sürgés-forgás a stúdióban: a mára ütemezett jelenet egyetlen hosszú, több perces snittből áll, amelynek során a hajó teljes legénysége és magát a jármű is alaposan bemutatásra kerül, mindennek flottul kell tehát mennie. Ezzel kapcsolatban mondjuk fenntartásaim vannak, mivel jelenleg csak a Serenity egyik felét látom felépítve, az alsóbb szintek bizonyára egy másik sound stage-en állnak, úgyhogy a teljes jelenet minimum két snittből fog összeállni. Mindenesetre így sem irigylem a stábot, egy több perces vágatlan jelenet első felével is épp elég gondjuk lesz.

A délelőtt java része a technikai személyzet lázas munkájával telik, dél körül azonban kellemes meglepetésben részesültem: talán kisebb, sorozatszínészi kaliberük miatt a főszereplők nem nagyon különülnek el a többi stábtagtól: külön asztalnál ugyan, de az egyszerű sminkesekkel és jelmeztervezőkkel egy légtérben ebédelnek. Távolról is látszik, hogy összeszokott társaságról van szó, és ha ennek a kémiának csak a töredékét sikerül átmenteni a filmvászonra, pazar alakításoknak nézünk elébe.

Úgy tűnik, az ebédidő egyben munkafolyamat-váltást is jelent, a díszlet készen áll, a színészeket pedig Whedon mester kezdi instruálni. Izgatottan figyelem a próbafelvételeket, de a spoilerfób énem hatására nemsokára odébbállok, hogy szétnézzek a tágabb környéken is. Milyen szerencse, hogy odébbálltam! Néhány perc barangolás után egy félreeső helyen kicsit furán balettozó Summer Glau-ba botlottam. Közhely, de élőben tényleg sokkal bájosabb, mint a sorozatban volt, bár ebben komoly szerepe lehet annak, hogy szerepe szerint egy pszichésen sérült kamaszlányt játszik. Na szóval, megkérdeztem, hogy mit táncol éppen, mire ő kicsit meglepődött, mert nem számított arra, hogy valaki figyeli, de vagy ő vérbeli profi, vagy én vagyok hatalmas sármőr, mindenesetre mosolyogva válaszolta, hogy egy balett-elemeket is tartalmazó harci koreográfiát gyakorolt, és utána egy negyedórát kedélyesen elbeszélgettünk. Megkérdeztem, hogy miért nem a többiekkel van a stúdióban; megtudtam, hogy ő a bemutató képsor idején a hajó alsó felében található, így neki ma nincs jelenete. Azzal sem voltam tisztában korábban, hogy nem a film kedvéért tanult meg balettozni, hanem jóval korábban, és ebből jött a koreográfus ötlete a balettos harcművészet kidolgozására. A társalgásunk sajnos nem vett magánjellegű irányt, így nem sokkal később elköszöntem tőle, és hagytam tovább gyakorolni.

Ezután visszatértem a fő forgatási helyszínre. Néhány óráig elnézegettem, ahogy újra és újra ugyanazt a jelenetet veszik fel, az egyik esti forgatási szünetben végighallgattam egy megfáradt focus puller sirámait a hosszú perceken át tartó vágás nélküli kézikamerás jelenetek kurva anyjáról… A nehéz és repetitív munkába belefáradt színészek arcán mégis a töretlen lelkesedés fénye csillogott, engem pedig hatalmába kerített az érzés, hogy nem csupán az általuk életre keltett karakterek, de talán ők maguk is otthonra leltek ezen a hajón.

Valószínűleg nem a legmozgalmasabb forgatási napot fogtam ki, sokkal inkább egy átlagos, a show business pátoszától és csillámporától megtisztított munkanapba nyerhettem betekintést. Ez alapján nem feltétlenül lehet messzemenő következtetéseket levonni, de a mai tapasztalataim és Joss korábbi munkái alapján azt mondanám, hogy nem csak a mozifilm-rendezői debütálására, de a későbbi karrierjére is érdemes lesz odafigyelni – ez a srác tud valamit!