Nos, már csak egy hét van hátra, és lezárul korunk talán legnépszerűbb mozis filmtrilógiája, Christopher Nolan Batman-hármasa, melyet a Warner lazán csak Legendaként becéz. A bemutató örömére újra elővettük az első két filmet – a BB-t jómagam vesézem ki mindjárt, a TDK-t pedig Coriolanus fogja a napokban –, és lesz majd még egy meglepetésünk is. Lássuk hát (újra) minden idők legszarabb című legjobb filmjét!
Joel Schumacher kecsesen piruettező bőregere, ciki beszólásokkal dobálózó, forrónadrágos főgonoszai és rajzfilmes kulisszái majdnem kinyírták Batmant, a franchise-t. Ismétlem, majdnem. Anno a Warner fejesei döntöttek úgy, hogy Tim Burton rémálmokat indukáló kettőse után tinédzser-kompatibilissé teszik a bőregér mindennapjait, aztán meg céklaszínűre főtt a fejük azt látva, hogy hogy lehetett így elszúrni az aranyba öntött kultúrjelenség celluloid manifesztációját. Végül arra az egyszerű következtetésre jutottak, hogy "felejtsük el az egészet", és újraindították a gépezetet, ezzel párhuzamosan biztosítva a népet arról, hogy ez az újra valami egészen más lesz.
Valóban más lett. Először az akkoriban még csak kevesek által kultivált, "mindfucker" becenévvel büszkélkedő Darren Aronofsky vetette rá magát a témára, és egy alacsony költségvetésű, fojtogatóan sötét Batman-filmet vizionált magának. A Warnernek tetszett az ötlet egyik fele, meglepő módon a második: a már fentiekben artikulált "rémálom-indukció" ide vagy oda úgy vélték, a Denevérember ruhája lehet ébenfekete, de ne legyen olcsó, így aztán a project kisgömböc módjára elkezdett dagadozni – hisz ahol pénz van Hollywoodban, ott sok pénz van –, míg a növekedő terheléstől fázó Aronofsky egyszer csak lekoccolt.
Akkoriban a Memento kapcsán filmes csodacsatárrá kikiáltott Christopher Nolan épp élete egyik legnagyobb pofára esését szenvedte el, mikor kiderült, hogy hiába dolgozik bő egy éve Howard Hughes életrajzi filmjén, egy bizonyos Martin Scorsese előbb fogja megtartani hasonló témájú filmjének wrap party-ját, úgyhogy kár is erőltetni. Nolan fülébe jutott, hogy az új Batman-project rendezői széke megüresedett, s arra gondolván, hogy miért ne forgathatna filmet egy másik excentrikus milliomosról, aki furcsa dolgokban éli ki hasadt személyiségének megfékezhetetlen burjánzását, jelentkezett a posztra.
Ugyan a képregények világát csak távolról ugató Christian Bale épp 55 kilós kiszerelésben csörömpölt az El Maquinista forgatásán, mégis könnyedén elnyerte a Batman Begins címszerepét. Hogy miért? Patrick Bateman tehet róla. Elsősorban nem kidolgozott fizikumának, egyszerre megnyerő és félelmetes megjelenésének hála, amely mind-mind kapóra jöhet a Sötét Lovagnak. Nem. Az amerikai pszichó egy antiutópisztikus világ beteg lelkű gyermeke, akit saját félelmei hajtanak előre az igaz(nak vélt) úton. Csak úgy, mint Batmant. Oké, talán kicsit merész dolog párhuzamot vonni az amerikai popkultúra legnagyobb hőse és szörnyetege között, mindenesetre Bale fanatikus/fantasztikus pszichapatája elég volt ahhoz, hogy Batemanből Batman legyen.
A Warner burbanki stúdiója óriási hodály. Többek között itt építettek fel egy gigamedencét a The Perfect Storm forgatásán. Nos, a Batman Begins nem itt forgott, hanem a ködös Albion mélyén egy Cardington nevű helyen, pontosabban két üzemen kívül helyezett repülőgép-összeszerelő csarnokban, amely egyikébe a fent említett stúdió hatszor elférne… A Warner pedig nem kispályázott az újradefiniált Batman produkciós vonzataival: 135 milliós költségvetés, megalomán díszletek (hatalmas külső és belső terek, teljesen működőképes magasvasút, két és fél tonnás Batmobile és más nyalánkságok) és annyi sztár, hogy miniatűr betűkkel fértek csak el egymás mellett a filmes plakáton. Ekkor már mindenki tudta, hogy ez tényleg más lesz.
Az eddigi Batman-adaptációk mindig harcra készen tálalták fel a címszereplőt; Burton (és Schumacher) néhány ködös flashback erejéig foglalkozott csak a bőregér múltjával, a film nyitányában már teljes menetfelszerelésben feltűnő Batman csak annyit morgott, hogy "én vagyok a Denevérember", és ezzel el is volt intézve minden. Nolan verziójában viszont bő egy órán át nem láthatsz sem hegyes füleket, sem szélesre tárt fekete szárnyakat. A Batman Begins elején Bruce Wayne űzött vadként ismerszik meg, aki tehetetlen dühe és félelmei elől menekül a világ másik végére. Kínzó szorongást érez, mióta gyerekkorában belezuhant egy denevérekkel teli kútba, és szülei erőszakos halála miatt is magát okolja. Eleinte a bosszúvágy hajtotta előre, de felismervén, hogy szülei gyilkosának halála nem hozná el számára a kívánt megnyugvást, és szeretett városa, Gotham City romlásáért felelős Carmine Falcone (Tom Wilkinson) ellen tehetetlen, Wayne inkább feladja személyazonosságát és eltűnik a föld színéről.
Félelmei azonban a világ végére is elkísérik. Mikor Henri Ducard (Liam Neeson), a titokzatos Ra’s Al Ghul (Ken Watanabe) vezette Árnyak Ligája küldötte rálel egy bhutáni börtönben, Bruce már minden kapcsolatát elveszítette a külvilággal. Ducard felajánlja, hogy segít neki legyőzni csillapíthatatlan haragját és szembesülni félelmeivel, cserébe csak annyit kér, hogy csatlakozzon a Ligához. A kiképzés könyörtelen és kompromisszumot nem ismerő, de nem eredménytelen. Mikor Wayne visszatér Gothambe, már tudja, mit kell tennie: világéletében rettegett a denevérektől, most azt akarja, hogy ellenségei osztozzanak a félelemben.
A szó szoros értelmében felveszi a kesztyűt. A küzdelemben őt segíti Jim Gordon (Gary Oldman), a város egyik utolsó olyan zsaruja, akit még nem fertőzött meg a korrupció, Lucius Fox (Morgan Freeman), a Wayne Corp. által margóra helyezett fegyverszakértő, Alfred (Michael Caine), a komornyik, aki apja helyett apja volt, valamint gyerekkori barátja, Rachel Dawes (Katie Holmes), a kerületi ügyész (akit bizarr módon Harvey Dent, a későbbi Kétarc karakteréből faragtak). Ám ellenségei is rendesen gyülekeznek, az időközben még jobban megerősödött Falcone mellé áll Dr. Jonathan Crane (Cillian Murphy), a helyi elmegyógyintézet igazgatója, aki Madárijesztő névre hallgató alteregójával a szó szoros értelmében az őrületbe kergeti ellenfeleit. Ráadásul Crane-t egy titokzatos megbízó támogatja sötét terveiben, melynek végső célja az, hogy Gotham romba dőljön…
A címszereplő legalább olyan messze van a hatvanas évek mókás bőregerétől és rajzolt effektusokkal kísért marháskodásaitól, mint Nolan Gothamje Burton szédítő rémálom-városától. Az előző Batman-filmeket nézve úgy éreztem, Gothamben csupán sikoltozó járókelők, még hangosabban sikoltozó bálvendégek és tehetetlen rendőrök laknak, azonban a Nolan által életre hívott város sokkal életszerűbb: lélegzik, mozog és ezer sebből vérzik. A megjelenése is más. Míg Burton gravitációt meghazudtoló art deco formái kábító hatással voltak a nézőre, addig ez a Gotham valóságos problémák kézzelfogható jegyeit viseli magán: Nolan nyilvánvaló utalásokat tesz a nagyvárosi lét elviselhetetlenségére, és a társadalmi szintkülönbségekből adódó, soha el nem csituló ellentétekre. Ilyen környezetben elég nehezen tudnám elképzelni a fekete szájú Pingvint vagy az összepúderezett bajszú Jokert a maga 64 fogas vigyorával.
Batman drogbárók és biológiai fegyverrel fenyegető terroristák ellen harcol, s a háborúban most nem holmi avantgárd sci-fikből kölcsönzött speciális kütyüket hív segítségül, hanem olyan eszközöket, melyek épp hogy elrugaszkodnak a valóságtól. A film közeli rokonságot mutat a rá egy évre debütált Casino Royale-lal: főleg második felében egy James Bond-film cselekményét követi – a félelmetes logikával rendelkező, nagyra törő gonosszal és a vele szembe szálló, szintén meglehetősen excentrikus hőssel –, ám nincsenek se vicces benyögések, se túlkoreografált akciójelenetek, mondjuk ezek rendezése soha nem tartozott a pszichológiai thrillereken edződött direktor erősségei közé (akinek persze esze ágában sincs second unittal dolgozni). A bunyókat a túl közeli felvételek és a számos vágás meglehetősen követhetetlenné teszik, ám ennek is megvan a maga funkciója, hisz egy bőrruhában parolázó, túl sok szemceruzát használó fickó akár komikus benyomást is kelthetne, ellenben egy jó antré, és a rövid, ám hatékony jelenlét simán ráhozhatja a rosszfiúkra a frászt – ezekkel a minicsörtékkel pedig te is azt láthatod, amit az ellen: nem sokat, de az legalább fáj.
A Batman Begins többszöri megnézést igényel (elsőre mi se nagyon találtuk meg egymást), hisz cselekménye elképesztően tömény, az azóta a rendező védjegyévé vált, felvonásoktól mentes, konstans erővel hömpölygő narratívába bele lehet veszni, de mindennek és mindenkinek megvan a maga helye és szerepe. Ritka bestia ez a film: egy gyermekien naiv téma jól megérdemelt felnőtté válása, melyet még az olyan „pókemberizmusok” sem tudják térdre kényszeríteni, mint a sekélyes és voltaképp értelmetlen szerelmi szál, mert végre mindnyájan megtudhattuk, kit rejt a denevér álarca.
Kövess minket facebookon és twitteren!