Mindig van valami finom romantikája annak, amikor egy európai vagy ázsiai film már jó előre felkavarja az állóvizet, és a hetedik művészet rajongói egy emberként szomjazzák az első képeket, híreket, kritikákat. Az indonéz adrenalinbombaként beharangozott The Raid: Redemption esetében sem volt ez másképp, a koponyarepesztő akciójelenetekkel támadó előzetesekre, és egyöntetűen pozitív kritikákra az Empire magazin 5 csillagos értékelése tette fel a koronát. Ez esetben azonban nagyon könnyen adták oda a legjobbaknak tartogatott címet.
Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a The Raid: Redemption rossz film volna, ilyesmiről szerencsére szó sincs. A film két fronton, a film gerincét adó akciójelenetek és a zene terén nagyon jól teljesít. Ez utóbbi stílusban és minőségben is hasonló szintet produkál, mint a Daft Punk tette az egyébként meglehetősen gyenge Tron: Legacy zenei betétjeivel. Ez esetben a Linkin Park rappere, dalszöveg- és zeneszerző producere, Mike Shinoda próbálta ki magát a műfajban, nem kevés sikerrel. A szokatlan módon fülbarát elektronikus zajokra felhúzott zene hangsúlyos szerephez jut a filmben, és tökéletes talpalávaló a szédítő akciókhoz. Mert bizony azokból is jut elég. A film nagyobbik felében elképesztő párbajoknak lehetünk szem- és fültanúi, néha ijesztő közelségből. A kulcsszavak, ahogy az az ázsiai filmeknél már szinte axióma, a realitás és a brutalitás. És bár hajmeresztő kaszkadőrmutatványok követik egymást, a verekedések nem köpik arcon a gravitáció törvényeit; törnek a csontok, és hullanak a gonoszok, meg persze a jók is, méghozzá megállás nélkül. Mindezzel együtt a film egyik jelenete sem tömény, sőt, végeredményben jobb lett volna, ha a történetnek csúfolt valamit is a verekedések közben szövik tovább.
Amint ugyanis leáll a matek, kellemetlen mélységekbe száll a színvonal, és ez az, amit a fél térdre ereszkedő külföldi kritikusok valahogy figyelmen kívül hagytak. Félreértés ne essék, hazánkban is kultuszfilmmé nőheti ki magát a The Raid: Redemption, főleg a fiatalok körében, de minden bizonnyal nem a történeti elemeknek köszönhetően. Adott az alapszituáció, miszerint maroknyi rendőr behatol egy tizenöt emeletes épületbe, ahol a helyi alvilág legrosszabb arcú rosszarcúi tanyáznak, aztán elszabadul a pokol, és kb. itt be is kéne fejezni a szövögetést, de nem. Ebben a filmben ugyanis a kereskedelmi televíziók hétköznap kora délutáni, gyakorlatilag halott műsoridejébe száműzött filmek panelfordulatai adják egymásnak a kilincset, s aki kettőnél több filmet látott már életében, egyiken sem fog meglepődni. Mindenki mindenkinek a valakije, és senki sem az, aminek látszik. Ja.
Mindezzel együtt az eredmény még csak nem is felemás. 100 perces adrenalinbombát vártam, emlékezetes és brutális akciókkal és kemény zenével, amit túlnyomó részt meg is kaptam. Érdekes módon a kevesebb itt több lett volna, a túlírt sztori ugyanis ez esetben senkit nem érdekel, vért akartam, törött csontokat, füstölgő töltényhüvelyeket és olyan mutatványokat, melyeknek még a gondolatától is izomlázam lesz. A The Raid: Redemption jó film, fogok rá emlékezni, s ha tovább szövik, várni fogom a folytatásokat is, de az éves toplistákba, ahova eredetileg szánták, nem sok helyen fog beférkőzni, abban biztos vagyok.