Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyság, melynek jó királyát meggyilkolta vadonatúj arája, a beszédes nevű Ravenna (Charlize Theron), lányát, a szintén beszédes nevű Hófehért (Kristen Stewart) pedig egy toronyba zárta. Mikor a lány megszökik, Ravenna a beszédes... na jó, hagyjuk; szóval a Vadászt (Chris Hemsworth) bízza meg, hogy kapja el.

Hol volt, sokkal inkább hol nem volt, de talán volt egyszer egy forgatókönyv, vagy legalábbis egy tervezet, melyben egész jól nézett ki ez a szörnyekkel és csatákkal, szerelmi háromszöggel (mert van ám az is), mi több, keresztény parafrázisokkal felturbózott Hófehérke-sztori. Ha az alaposan revizionált Alice-nak összejött a tuti, akkor miért ne működhetnének más "public domain" mesék a mozikban? Nem csupán a Snow White mögött ténykedő Universal kereste a választ eme kérdésre, hanem a Warner (Red Riding Hood) és az Alice sikerén felbuzdult Disney (Mirror, Mirror) is, mi több, a mesének jövőre sem lesz vége, hisz jön a Jancsi és Juliska-sztorin alapuló Hansel and Gretel: Which Hunters és Az égigérő paszulyra felhúzott Jack the Giant Killer is.

Valamennyi revamp közül a Universal próbálkozását kísérte, kíséri a legnagyobb figyelem: ez a legdrágább és a legambiciózusabb mind közül, és talán ez lehetett volna a legmerészebb is, ha a trailerekben látható szájtáti látványvilágon túl egyebeket is kínál.

Mondjuk, egy épkézláb mesét épkézláb karakterekkel. Természetesen az eredeti Hófehérke-történet sem komplexitásáról híres, ám a naivitás egyik legősibb meséjétől ilyet kár is lenne számon kérni. Ellenben kiváló vázat kínálhat egy fantasy-hez, és ez a felismerés valahol ott rejtőzik a film bő két órájában, csupán eme faszagányos bimbóból soha nem lesz még faszagányosabb virág.

A voltaképp lineáris történetet szerencsére nem utólagos konverzióval próbálták további dimenziókkal ellátni, ám a némileg átkonfigurált figurákkal nem sikerül úgy sakkozni, hogy megváltozott szerepük igazán kiteljesedjen. Ebben a változatban a Szép Szőke Herceg Robin Hood módjára viaskodik Ravennával, aztán valami csodálatos véletlen folytán sikerül beépülnie a Hófehért üldöző csapatba, ahonnan még azután sem vágják ki, hogy a csörték során nem az üldözött pártfogóit, hanem az üldözőket aprítja. Biztos nem vették észre. Mikor aztán végre közvetlen kapcsolatba kerül Hófehérrel, a kettejük szájába adott andalító dialógusok alkonyati vizekre viszik a sztorit, és ez nem jó. Sokkal jobb lenne a szintén szerelmetes Vadász buzgalma - hisz Hemsworth tud úgy nézni, hogy attól minden fehérnép elcsöppen -, ha kicsivel több szerep jutna neki annál, mint annak a figurának, akit a Donkey Kongban kell irányítani (ugrálj! ölj! mentsd meg a lányt!).

Legrosszabbul viszont a szebbik címszereplő járt. A film első felében még teljesíti az évszázadokkal ezelőtt lefektetett szerepét: tiszta lelkű, naiv és szép, aztán mikor kiderül, hogy ő valamiféle jézusi próféta, egyszer csak kijön belőle a harcos amazon, és úgy lesz belőle kardforgató népvezér, hogy azelőtt egyetlen egyszer sem fogott ilyen szerszámot a kezébe. Hol van Liam Neeson, amikor szükség van egy mentoros montázsra?

Mindez persze nem a színészek hibája: Charlize Theron például kitűnően hozza a sötéten bugyogó lelkű, akkut kapuzárási pánikban szenvedő gonosztevőt, akinek a szépség a szó szoros értelmében véve létkérdés, de a forgatókönyvíró-triumvirátus ezen kívül csak egy húsz másodpercben elmesélt, ködbe mártott eredettörténetet ad neki, s a játékidő nagy részében ilyen-olyan speciális effektusok kíséretében kénytelen gonosz közhelyeket puffogtatni. A forgatókönyvírók tehetnek arról, hogy Hófehér börtönét senki sem vigyázza, hogy Ravenna csak egyetlen embert küld érte, pedig épp most tudta meg, hogy a lány jelenthetné számára az öröklétet. Nem az ő hibája, hogy Hófehér csak úgy kisasszézik a kastélyból, miután egyetlen karmolással cselekvésképtelenné teszi az érte küldött fősmasszert; azt a smasszert, akivel aztán a Vadász is csak vért izzadva, több fordulóban képes elbánni. Szintén nem Ravenna hibája, hogy a szökési incidenst követően nem tűzte ki a kapura a várkapitány fejét, mi több, Hófehér menekülési útvonalát sem barikádozta el, hogy aztán a filmvégi sorsdöntő csatában ugyanazon a helyen lopakodjanak be a törpék, akik el is kezdik felnyitni a főkaput, hogy azzal pikk-pakk eldöntsék a csatát, s mikor ezt a várkapitány meglátja, odaküld - kapaszkodjatok meg - kettő darab embert. S Kristen Stewart nem tehet arról, hogy képtelen becsukni a száját, mint ahogy arról sem, hogy neki kell elszavalnia az utóbbi évek talán legszerencsétlenebb buzdító szövegét ("Rohamozzunk apám tépett lobogói alatt, mint dörgő hullámok!"), pedig az Immortals is az utóbbi években történt.

Az egységes és pazar látványvilágot megette a fene, ha a Sötét Erdő különösebb dramaturgiai szerep nélkül vonul ki a képből, hisz a megpedzegetett horrorról kiderül, hogy csupán félelem szülte lázálom. Szintén furán kilóg az amúgy középkori kereteket kínáló kardozós-kaszabolós környezetből a törpék lakta édenkert, és ha már a törpéknél tartok: ők lennének a film komikus figurái, és szinte kínos érzés, hogy a maszkok alatt rejtőző, elképesztő színészgárdának egyetlen valamire való szöveg sem jutott.

Ugyanakkor a játékfilmekben újonc Rupert Sanders rendezőt nem szabad dádában részesíteni: első film ide vagy oda, ügyesen tartja kézben a megaprodukciót - rendezése se nem hivalkodó, se nem jelentéktelen. Tehetsége főleg apróbb hangulatkeltő beállításokban villan meg, de még ezek a szikrák sem képesek atmoszférával feltölteni azt a filmet, melyet ilyen hányaveti módon írtak meg.