Nevezhetjük tapasztalatnak vagy sznobizmusnak, és még az is lehet, hogy csak „öreg vagyok már ehhez a szarhoz”, de amikor döntésre születik az ötlet, akkor viszketni kezd a kardot markoló kezem. A siker generálta folytatások nagyon nem az én világom, de amikor ellenpéldát kell hoznom, valahogy mindig a Halálos fegyver 2. ugrik be először. Az már önmagában elég szörnyű, hogy közel negyed százada ugyanazzal a filmmel próbálom púderezni a szörnyű valóságot, de aztán eszembe jut a Halálos fegyver 3. és egy kicsit elbizonytalanodok. De csak egy kicsit...

A megingást természetesen Shane Black teljes hiánya okozza, aki ennek az egész biznisznek akkora atyaúristene, hogy minden akciófilmre vetemedő producernek tartania kellene az irodájában egy példányt a Halálos fegyver és Az utolsó cserkész forgatókönyvéből... ha másért nem, hát azért, hogy azzal verjék agyon az Ehren Krugerhez hasonlókat. Szóval itt van egy ember, aki ért a karakterekhez, tud történetet mesélni, érzi a ritmust, van humora és nem zöldhasúban méri az annyit – vele szemben pedig ott van Hollywood, ami azóta sem jött rá, hogy a divatot nem teremtetni, hanem teremteni kell.

Kár bosszankodni, a Halálos fegyver harmadik felvonása elkészült, és szerencsére nagyon erős alapokra tudott építkezni. Különösen igaz ez a szereplőkre, akikkel az írók ugyan nem tudtak mit kezdeni, de legalább hagyták őket úgy, ahogy vannak. Riggs és Murtaugh párosa sokadszorra is ugyanolyan működőképes mint mindig, egyedül talán Leo Getz karaktere lett egy kicsit túl sok, de még mindig ízléssel. Bárcsak ugyanezt lehetne mondani a színre lépő nőről, de vele kapcsolatban talán két dolgot sikerült eltalálni: először is Riggs mellé tényleg egy olyan tökös csaj kellett, mint amilyen Lorna, és Rene Russo meg is tesz mindent, hogy a benne rejlő döggel megmozgassa a (férfi)nézőt. De ezzel ki is merült a pozitívumok sora, mert szegényke olyan semmilyen karaktert kapott, hogy a többiek mellett csak a kifejezetten rá irányuló jelenetekben tud érvényesülni. Viszont ott van a méltán híres szexbe torkolló sebhelymutogatós jelenet, ami fehér hollóként idézi meg Black szellemét.

Fehér hollóként, mert a harmadik rész nagyrészt rutinból készült. A meglévő alapokat megtartva nem sok újat tudtak belőle kihozni. Az egész szériát tekintve itt van a talán legkevésbé karizmatikus, és leginkább klisészerű főgonosz (bűnözővé lett rendőr, ugyan már), de a szappanoperába illő jelenetek (Murtaugh lelövi a fiút; pofon a temetésen stb.) sem sokat javítanak az összképen. Bár az is lehet, hogy csak nyolcadszor újranézve nagyítom fel a hibáit... hoppá, hoppá, ez itt a lényeg! Nyolc-tíz alkalommal nem néz meg az ember egy rossz filmet, de még csak egy közepeset sem. Mert hát hiába elégedetlenkedek, nem arról van szó, hogy ez az epizód rossz lenne. Sőt, örömtáncot lejtenék, ha manapság így nézne ki a rutinmunka. Mindössze az a helyzet, hogy itt már elveszett valami az előző részekhez képest, de még bőven maradt annyi, hogy bármikor ugyanolyan élvezettel nézzem újra. Legfeljebb legközelebb még egy kicsit többet morgolódom.