Tavaly ilyenkor három vígjáték (Rango, Win Win, Céges buli) és egy kosztümös dráma (Jane Eyre) érte el a bűvös 7/10-es átlagot, hajszálra pontosan annyi, mint idén. A különbség csupán az, hogy most sokkal jobban állnak a zsánerfilmek, és határozottan jobban állnak a mainstream filmek.

Tavaly ilyenkor három vígjáték (Rango, Win Win, Céges buli) és egy kosztümös dráma (Jane Eyre) érte el a bűvös 7/10-es átlagot, hajszálra pontosan annyi, mint idén. A különbség csupán az, hogy most sokkal jobban állnak a zsánerfilmek, és határozottan jobban állnak a mainstream filmek.

Néhányan persze rögtön örömmámorban kezdtek úszkálni, hogy Hollywood végre összekapta magát, de ne siessünk ennyire előre. Főleg úgy ne, hogy még bőven előttünk van a remake/reboot/sequel/prequel áradat, de a helyzet mindenesetre biztató. Ehhez szolgáltatott némi bemelegítést a múlt hónapban képbe került Chronicle (Az erő krónikája), amit aztán két, igazán jó fogadtatásra lelt versenyző követett.

Először is ott van az év eddigi legnagyobb boksz office bikája, vagyis a The Hunger Games (Az éhezők viadala). A filmtől mindenki sokat várt anyagilag, de minőség tekintetében azért még a legutolsó percben is voltak kétkedők. Persze azok most is vannak, de a többséget meggyőzte Gary Ross rendezése, aki most már hivatalosan is győztesként került ki minden filmjéből. Szóval nem csak a közönség, hanem a kritikusok is jót szórakoztak a filmen. Ez mindenkinek jó hír, de elsősorban Jennifer Lawrence-nek az, aki a tavalyi szuperhősös (majdnem) ballépése után újra fellelkesítette a firkászokat, a fogadóirodák pedig gyorsan be is tették a lehetséges Oscar-jelöltek közé. Ez utóbbi persze túlzás, de karrierépítés szempontjából üdvözítő.

Második a sorban a mára már kultikussá vált nyolcvanas évekbeli sorozat, a 21 Jump Street azonos című moziadaptációja, ami teljesen más oldalról közelítette meg a kritikusok szívét. És itt most hadd tegyek egy kis kitérőt, különösen, hogy sokan kérdezték már ezt. Akárcsak a filmet, a kritikai fogadtatást is kontextusban kell elhelyezni. Az amerikai kritikusoknál egyáltalán nem ugyanazt jelenti egy fajsúlyos filmre adott nyolc pont, mint egy pusztán szórakoztatás céljából készült filmre adott nyolcas. Ha végigolvasgatjátok a kritikákat, ugyanezt találjátok ezen film esetében is. Senki nem vágta hanyatt magát, de mindenkit megnevettetett még a nem túl finoman cizellált poénjaival is. Egy filmtől pedig, ami ennyit vállal, pont elég is ennyi.

Nem úgy a hónap meglepetése, a tavalyi Torontói Filmfesztiválról rajtolt The Deep Blue Sea (már megemlékeztünk róla, például itt), amivel mindenkinek volt némi gondja, mégis megtalálta az útját a kritikusok többségéhez. A történelmi közegbe helyezett szerelmi háromszögben vívódó asszony történetében a többség meglátta azt az esztétikai többletet, amit elsősorban az értő rendező és a jól kiválasztott színészek hoztak a filmbe. Egy ízlésesen tálalt, valóban romantikus, romantikus dráma általában sokra viheti – kár, hogy pici a forgalmazója, és a nézőkhöz nem sikerült eljuttatni a kívánt mennyiségben. Ennek ellenére Rachel Weisz átvészelheti a következő hónapokat, ha a többi idei filmje is jól teljesít. Rá is férne, mert ilyen kedves szavakat az Oscar-díjas alakítása óta nem kapott, ami viszont hat évvel ezelőtt volt.

És akkor jöjjön a táblázat a szokásos paraméterekkel (klikkre megnő):