Sok mindenről lehetne beszélni a Beszélnünk kell Kevinről kapcsán. Lehetne például aktuális témáját feszegetni. Amiről igazán érdemes, azok a jó döntések.

Sok mindenről lehetne beszélni a Beszélnünk kell Kevinről kapcsán. Lehetne például aktuális témáját feszegetni. Amiről igazán érdemes, azok a jó döntések. Jó döntés, hogy a címszereplő által elkövetett tett csupán zárójeles, csupán egy (végső) állomás. Jó döntés, hogy ez az emberi lény, aki az Ómen Damienjének a természetfelettitől megfosztott szellemi utódja is lehetne, nem válik azzá, ami, hanem az is volt, a kezdetektől fogva – rémisztő feltételezés. Jó döntés, hogy nincsenek válaszok. Nincsenek miértek.

Az anya, Eva azonban minduntalan kutatja őket. Hol rontotta el? Mennyiben felelős ő fia cselekedeteiért? Magát keresi Kevinben, s aláveti magát a közösség megvetésének. Számkivetettként él, vagy inkább vegetál a létezés peremén, igyekszik észrevétlen maradni. Számunkra azonban ő a középpont, az ő kálváriája a film. Újabb provokatív gondolat: az anyai szeretetnek is van határa. Eva ugyanis gyakran képtelen mit kezdeni a még több éves korában sem szobatiszta Kevinnel, akiből sugárzik a rosszindulat iránta. Egy kisgyermeknél meglehetősen szokatlan – kamaszfiúnál azonban ez bizony mindennapos. A vér színe végigkíséri mindkettőjüket, anyát és fiát: hol paradicsomszósz, hol lekvár, hol vörös festék formájában.

A skót rendezőnő azonban nem pusztán ilyen nyilvánvaló elemekből építkezik. A nyugtalanító közelik, a jól működő váltakozó idejű narratíva és a színészi alakítások mind hozzájárulnak ahhoz, hogy bárminemű erőlködés nélkül, a hatást lassan fokozva, de sosem vadászva váljon a Beszélnünk kell Kevinről letaglózó és félelmetes filmmé. Nem akar mindenáron szánalmat kiváltani Eva iránt, s eléri, hogy Kevin azon momentumokban legyen a legijesztőbb, amikor illemtudó gyerekként viselkedik – apjával.

A forrást jelentő regény megjelenése óta (2003) csak fokozódott a feszültség témája körül, ami bármennyire is elborzasztó, hálás dramatizációs anyag. Valószínűleg egy egyébként közepes alkotást is jobb színben tüntetne fel ez a problémakör, míg a Beszélnünk kell Kevinről nélküle is megállná a helyét: a tartalom mellé markáns formai jegyek párosulnak, s együtt emelik nehezen feledhetővé. A jövőben nagyobb visszhangot fog kapni, mint most, a bemutatója idején, s ha felvetődik, ott motoszkál majd a nyugtalanító gondolat is: a Kevinek bárhol ott ülhetnek az iskolapadban. A kérdés csak az, a Kevinek miatt vagy az anyákért aggódjunk jobban.