Érdekes a kérdés: beleszerethet-e ugyanúgy – úgymond automatikusan – egy ember valakibe, akibe korábban már beleszeretett?
Jóban és rosszban, egészségben és betegségben. Míg a halál – vagy egy autóbaleset – el nem választ. Paige (Rachel McAdams) ugyanis egy autóbaleset következtében elveszíti az elmúlt néhány évre vonatkozó emlékezetét, s így férje, Leo (Channing Tatum) ismeretlen számára, mikor magához tér. A férfinek tehát mindent meg kell tennie, hogy újra elnyerje szerelme szívét. A Fogadom alkotóinak fejében viszont alighanem csak egy fogadalom fogalmazódott meg: Bálint-napkor küldjük mozikba és kaszálni fogunk. Pedig érdekes a kérdés: beleszerethet-e ugyanúgy – úgymond automatikusan – egy ember valakibe, akibe korábban már beleszeretett? Hogy ezzel különösebben nem törődtek, annak oka egyrészt a készen kapott sztori –tudniillik igaz történetről van szó–, másrészt az, hogy a forgatókönyvön dolgozó öt egyén nagyon szerette volna körbejárni a fiatalosabb romantikus drámák összes sarokpontját (egyes számú akadály: előző barát, kettes számú akadály: após).
Egyedi elemei terén ugyancsak nem teljesít túl jól a film: a memóriájától megfosztott nő és az igyekvő férfi túl sűrűn követ el olyan hibákat, amik problémájukat megoldani próbáló emberektől nehezen hihetők (a fényképekkel kellett volna kezdeni, csókolom, és egyedül hagyni a számára idegen házban a nőt ugyancsak nem vall lángelmére), plusz a kiborulások többsége is csak amolyan 'na most már kell bele egy ilyen is' alapú felvetések folyományaként került épp oda, ahova.
Ettől függetlenül a maga keretein belül következetesen halad előre a cselekmény, bár kifejezetten érdekessé sosem emelkedik még a szerelmi történetek kedvelői számára sem. Rachel McAdams ezúttal is bájos, de igazán szimpatizálni nehéz vele, még akkor is, ha állapotára tekintettel vagyunk, míg Channing Tatum a tőle elvárható módon hozza nemes (botegyszerű, de éppen ezért drukkolásra késztető) figuráját, viszont bevezető és záró narrációja fölösleges és humbugnak tűnik az érzékelhető szándék helyett, ami keretet, kontextust, neadjisten az életről, az emberről való bölcselkedést irányzott meg. Paige szüleinek szerepében Jessica Lange és Sam Neill láthatók; előbbi indokolatlanul húsz évvel öregebbre van sminkelve a saját koránál, utóbbi pedig hiába nagy kedvenc, ha nem passzol hozzá a magyar hangja (már megint).
Így tehát kevés értékelhető pontja marad a Fogadomnak: határozottan inkább rossz, mint jó, és inkább betegségben leledzik, mint egészséges. Hibátlanul illik bele a Nicholas Sparks-adaptációk végeláthatatlan sorába, de mentségére legyen mondva, azoknál kevésbé érzelgős. Sikere elkerülhetetlen, hiszen éppúgy elengedhetetlen kelléke a február 14-i felhajtásnak, mint a szív alakú Milkacsokoládé és a fénylő léggömbökkel teleaggatott virágcsokor, és nem is különbözik annyira azoktól: édes, gázzal töltött, hamar kiszárad.