- SPOILERMENTES! -

Mikael Blomqvist oknyomozó riportert egy észak-svédországi szigetre invitálják, hogy járjon utána egy több évtizedes rejtélynek, amely mindörökre szétzilált egy amúgy is belterjes arisztokrata famíliát. A nyomozás során szerteágazó konspiráció szálai kerülnek elő, melyek kibogozásában Blomqvistnak segítségre lesz szüksége: itt jön be a képbe Lisbeth Salander, aki hát nem egyszerű figura. Rendezte: David Fincher.

- SPOILERMENTES! -

Mikael Blomqvist oknyomozó riportert egy észak-svédországi szigetre invitálják, hogy járjon utána egy több évtizedes rejtélynek, amely mindörökre szétzilált egy amúgy is belterjes arisztokrata famíliát. A nyomozás során szerteágazó konspiráció szálai kerülnek elő, melyek kibogozásában Blomqvistnak segítségre lesz szüksége: itt jön be a képbe Lisbeth Salander, aki hát nem egyszerű figura. Rendezte: David Fincher.

Hogy Fincher színvonalas filmeket csinál, az eddig sem volt vitatható, de hogy fontosakat, az most megkérdőjelezhetővé vált: tényleg szüksége van a világnak egy mindössze kétéves - még Amerikában is szépen teljesítő - világsiker hollywoodi verziójára, ráadásul az Álomgyár talán legjobb rendezőjének dirigálásában?

A fenti kérdésre természetesen minden stúdiófőnököknek azonnal igennel kell felelnie, ha nem akarja, hogy körberöhögjék, és persze, nincs az a magára valamit is adó filmrajongó, akit ne mozgatna egy Fincher-film, legyen bármi is a téma (nem, a facebook-film sem a facebookról szól, szokjatok hozzá). És a jelek, nos azok fantasztikusak voltak: egyrészt a svéd eredeti közel sem volt olyan makulátlan, hogy ne lehetett volna rákontrázni, másrészt úgy tűnt, hogy Fincher ezúttal sem veszi félvállról a feladatot - világbajnok csapatot gyűjtött maga köré, a címszereplő kiválasztásával pedig húzott egy merészet, ahelyett, hogy biztonsági játékot játszva megkérte volna mondjuk Natalie Portmant, hogy ragadjon borotvát és szemceruzát. És ott volt az a trailer, melyet az évtized legjobbjai között fogunk emlegetni, az nem vitás.

Most mondhatnám, hogy nem rajta múlt, hogy a film végül sokkal kisebbet pukkant, mint kellett volna, hisz Fincher, a rendező hozta a tőle elvárható maximumot, de Fincher, a film lelke sajnos hiányzik a produkcióból. Ha a The Social Network kapcsán a szívet kerestem a hideg kiszámítottság mögött, most azt a szándékot nem találtam sehol, hogy valami igazán maradandó, valami szignifikáns köszönjön vissza a vászonról.

Nem a korai Fincher-trükköket (a mesterséges kameraszögeket, a szokatlan helyzetekben használt CGI-t, unortodox vágást, stb.) hiányoltam, sőt kifejezetten örültem, hogy ezeket a feltűnő látványelemeket a direktor már levedlette magáról: a filmnek így is igen markáns látványvilága van, amely maximálisan megérdemli az elismerést, mégis érezhetően rutinmunkáról van szó, amely az előzetes ígéretek ellenére annyiban azért nem tér el az eredeti sztoritól, hogy utána bárkit is fel kelljen mosni a padlóról. Steve Zaillian forgatókönyvíró ugyan sokkal dinamikusabban forgatja a karaktereket és a szavakat, mint Nikolaj Arcel és Rasmus Heisterberg tette azt a svéd változat megírásakor, de spanyol viaszhoz hasonló képződménnyel ő sem képes előállni (nem is tud, nem is szabad, ugye). Az eredeti befejezés - melyet személy szerint elfogadhatatlanul mesebelinek tartok - más, hosszabb körítést kap, de az odaizzadt zsánerváltással sajnos még gyengébb lett, mint a svéd "hetedhét országra szóló bulival" felérő konklúzió.

Persze, a bajokat az alapoknál - Stieg Larssonnál - is kereshetnénk, melytől azért bármilyen irányban el lehetett volna hajolni, és azt is sokan szeretik hangoztatni, hogy ez nem egy remake, nem szabad összevetni a két filmet egymással, de ha teszem azt, az eredeti film nem lett volna olyan brutális siker, akkor vajh tényleg kapkodott volna a Sony a jogokért?

Amíg ezen elgondolkodsz, addig én ejtenék néhány szót Rooney Maráról: ez a lány egy kincs. Egérke szemek, lángoló tűz; zavarba ejtően ambivalens kisugárzás: törékenység, gyilkos határozottság. Az ember kénytelen rövid jelzők közé terelni azt a jelenséget, melyet ez a kiscsaj produkál a vásznon, mert egyébként képtelenség lenne megfogni. Lisbeth Salander minden bizonnyal azért csinált rémet magából, mert rettegett attól, hogy egy férfi (aki gyűlöli a nőket - ahogy arra a regény eredeti címe utal) megtalálja, és valódi énjét: sebezhető szépségét látva olyan dolgokat művel vele, mint annak idején saját apja. Ez az a nehezen házasítható kettősség, amely ott vibrál Rooney Mara megjelenésében és minden mozdulatában. És Daniel Craig is nagyszerű: ugyan Mikael Blomqvist is egy hős, ám egy világ választja el James Bondtól - fejben nagyszerű, nyomozónak páratlan, de naiv, esetlen és már-már gyámoltalan. Egy bárány a farkasok között, aki szerencsére megtalálja a tökéletes fegyvert.

A megerőszakolt befejezése ellenére flottul összefűzött cselekmény (melyben még a humornak is van helye), a két főhős impozáns játéka, a makulátlan epizódszereplők és a hibátlan direkció kielégítő és felnőtt élménnyel gazdagíthat - főleg, ha Tetovált lány-szűz vagy -, de ha trendformálást, vagy akár csak egy kis merészséget vársz, ezúttal csalatkozni fogsz. Remélhetőleg a hírekkel szemben Fincher nem pazarolja az idejét a folytatásokra.

kövess minket facebookon és twitteren!