aeon flux

ready for the action now, danger boy?

kritika: martha marcy may marlene (2011) Takács Máté
2012. január 10. 20:17:52

Kategória: 2 komment

Két dolgot próbálok kerülni, ha meg kell mondanom a magamét: a túlzottan személyes hangvételt és hogy egy olyan filmbe bonyolódjak, mint amilyen a Martha Marcy May Marlene.

Két dolgot próbálok kerülni, ha meg kell mondanom a magamét: a túlzottan személyes hangvételt és hogy egy olyan filmbe bonyolódjak, mint amilyen a Martha Marcy May Marlene.

Mert a Martha Marcy May Marlene egy (egy)személyes dráma; betekintést enged egy lelkiállapotba, amit olyan trauma idézett elő, amit a nézőnek is át kell éreznie ahhoz, hogy a megfelelően hatást gyakorolja rá. Marthát egy sajátos körülmények között élő kis csoport, mondhatni szekta kebelezte be, tette magáévá, fordította ki szőröstül-bőröstül. És ezek után igyekszik visszailleszkedni korábbi életébe nővére és sógora házában. Nehezen megy neki. Szenved. Szenved a nővér és sógor is, egyre jobban. Szenved hát a néző is. Martha ugyanis nem felejteni próbál, hanem felidézni, de ezt nem egy pszichiáter szobájában, hanem saját, feldúlt elméjében teszi, nem csoda hát, hogy sosem szabadul, s képtelen a nővére által elvárt, civilizált magatartást tanúsítani. A nővére ezalatt nem bír ráeszmélni, hogy húga szakszerű segítségre szorul.

A történésekben annyi fordulat sincs, mint a nézése közben gyötrő lábfájásomban (mivel ott legalább hol élesen, hol tompán nyilallt belém a fájdalom), de persze komolyabb cselekményt fölösleges elvárni, hiszen vizsgálódó alkotásról beszélünk, ugyanakkor nem lehet száz percen át folyamatosan ugyanazzal gyötörni sem a mélyen tiszteltet. A jelen és közelmúlt között ingázó narratív megoldás talán van olyan érdekes, hogy ideig-óráig kiszolgálja az alapvető szükségleteket, elkerülve az unalom fenyegetését, de amikor Marthának már az asztal sarkáról is eszébe jut valami, tényleg időszerűvé válik valamiféle progresszió. Amivel Sean Durkin író-rendező elő tud állni, az csak a legnyilvánvalóbb; olyasmi, amit a szereplőknél kicsit értelmesebb emberek már napokkal korábban megléptek volna. Aki pedig hőzöngött mondjuk a Nem vénnek való vidék befejezését látva, az most bizonyosan visszaköveteli majd a jegy árát.

Mondhatnám azt, hogy mindennek ellenére, akinek a Melankólia tetszett a közelmúltban (ide tartozik a nemzetközi, amerikai és európai kritikusok többsége is), az a Martha Marcy May Marlene-ben is bízhat, ám ami ott egyszerűen unalmas volt, az itt idővel idegesítővé is válik, ami ott érezhető és kifinomult alkotói szándék volt, itt legfeljebb egy használható ötleten keresztülvitt ismétlés, aminek nem áll szándékában újszerűt, elkülönülőt közölni (a szekta az rossz, értem?), megelégszik a központi szereplő kálváriájának bemutatásával. Szó se róla, Elizabeth Olsen már ezen egyetlen szerepével eljelentéktelenítette nővérei teljes pályafutását, még ha nem is tud mindig megfelelően egyensúlyozni az erőteljes és a túlfeszített határán, de lehet, ez inkább a rendező sara. Az enyém meg az, hogy a fentebb hivatkozott Lars von Trier-film után megint nem voltam képes kellően azonosulni a főhősnő helyzetével, lévén a depressziótól csak a különféle szekták állnak messzebb tőlem. Nesze neked túlzottan személyes hozzáállás, nesze nekem Martha Marcy May Marlene.

Címkék

kritika independent budapest film 4csillagos drama john hawkes elizabeth olsen

A bejegyzés trackback címe:

https://aeonflux.blog.hu/api/trackback/id/tr564541296

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ismeretlen_180758 2012.01.10. 22:49:02

Sikerült meglepned...illetve sikerült meglepnetek:)

Ismeretlen_1068 2012.01.11. 07:56:18

"ám ami ott egyszerűen unalmas volt, az itt idővel idegesítővé is válik" Itt a film kulcsa: nem egyszerűen unalmas, de percről percre idegesítőbb. És nem azért, mert olyan feszült lenne: a lassú tempó csak ideig-óráig szolgálja ki a várakozás perceit, ám amennyiben - ahogy azt TheHun is kifejtette - azonnal dekódolható, hogy mi és miért történt, úgy várod, hogy az ismert események elképesztően lassú kibontásán túl végre valami konklúziót is kapj. De minden egyes újabb csendes étkezés, minden egyes újabb csónaktúra csak arra jó, hogy a feszültséggel együtt az érdeklődéses és szétmálljon. Értem én, hogy ez a film színpadias elemeket mellőző pszichózistanulmány, civilizáltság vs kult látlelet, anarchia és liberalizmus-vizsgálat, és így tovább, de ezekben a témákban sem mond többet egy wikipedia-cikknél. Egy dolog viszont a javára írható: feltette Elizabeth Olsent a térképre. Ott a helye.

Az oldalon található tartalmak kizárólag
18 éven felülieknek ajánlottak.
A belinkelt video- és hanganyagok tartalmáért nem vállalunk felelősséget

Facebook

Beszélt

Filmes naplók

süti beállítások módosítása