Amerika-ellenesség és -imádat, indulatok, forradalom, megszállottság, ösztönök és hideg és hó és halál – ezt kínálja a bevizsgált hármas.

Az én Amerikám (My America): Sokak szerint a dokumentumfilm feladata, hogy objektíven tájékoztasson egy témáról. Nos, Hegedűs Péter ezt teszi: objektíven tájékoztat arról, hogy mit gondol ő Amerikáról és mindarról, ami befolyásolja a szuperhatalomhoz fűződő viszonyát. Akárcsak Michael Moore, ő is mindvégig jelen van, már a címben jelezvén, hogy ez most önmagáról fog szólni. Nincs is ezzel semmi baj, főleg hogy az Egyesült Államokról mindenkinek megvan a maga véleménye – Hegedűs pedig sok véleményt közvetít. Mindeközben rájön, hogy miért nem működőképes az a világkép, amit húsz évvel ezelőtt Stallone és Schwarzenegger plántált a kiskölykökbe, és hogy Amerika nem fogja mindenki igényét kielégíteni, még a saját polgáraiét sem. De ami a legfontosabb: rájön, hogy dokumentumfilmesként sok emberhez eljuthat az üzenete – ami legközelebb talán összeszedettebb és szórakoztatóbb lesz.

Ölésre ítélve (Essential Killing): Foglyul ejtenek egy tálib katonát, majd Európába szállítják, ahol egy autóbaleset következtében kiszabadul – bele a fagyos télbe, nyakában egy sereg üldözővel. A kissé félrevezető magyar címmel ellentétben nem egy látványos akciókra kihegyezett filmről van szó. Az Ölésre ítélve sokkal inkább a túlélésről szól, egy ember küzdelméről ember, állat és természet ellen, melynek minden képkockájából süt a nyerseség és az indulat. A rendező biztos kézzel prezentálja ezt az elemi erőt, melyben kitűnő partnerre talált Vincent Gallo személyében. A színész alaposan túltett önmagán ebben a minden színész rémálma szerepben, ahol alig van interakció más emberekkel, és a főhős száját egy szó sem hagyja el. Kár, hogy a rendező nem bízott benne eléggé, és amikor ez az egész film ordít a húsba vágó csendért, akkor is zajong. Hol helikopter neszez, hol kutyafalka csahol, hol hosszú perceken keresztül tartó zihálás keveredik valami kakofón zenével. A film második felére aztán összeáll történet, kép és a csend – de még ez a nyers líraiság sem tudja feledtetni az első félidő bosszantó hibáját.

Post mortem (Santiago '73): Film a halálról és a halál utáni létről egy főszereplővel, akit nem csak körbevesz a halál (egy hullaházban dolgozik, és az aktuálpolitikai helyzet ontja a halottakat), de önmaga sem él igazán. Érdekes téma érdekes karakterekkel, kár hogy az egészből majdnem semmi nem lett. Sokan Tarr Bélát és más, hasonló látásmódú rendezőket emlegettek a Post mortem kapcsán, csakhogy Pablo Larraínból hiányzik a bátorság és néhány kiválóan komponált jelenettől eltekintve a vizuális érzék is. A fojtogató légkör helyett lagymatag unalom telepedik a nézőre, amiből csak a hullákkal teli kórházban önmagából kivetkező ápolónő nagyjelenete és a finálé erőteljes képsora rángat ki; csakhogy ez édeskevés.