A Lars von Trier filmjéről született pár sor fogadtatását nem hagyom annyiban: a mű maga és ti, az olvasók is megérdemlik a hosszabb véleményt.

A Lars von Trier filmjéről született pár sor fogadtatását nem hagyom annyiban: a mű maga és ti, az olvasók is megérdemlik a hosszabb véleményt.

Egy gyors mentegetőzés engedtessék meg az elejére: nem véletlenül került ki az utolsó pillanatban, vagyis a bemutatót megelőző estén az ún. szókátrány a Melankóliáról. Egy teljes hét sem volt elég ahhoz, hogy igazán leülepedjenek bennem a látottak. A vélemény nem változott, ám az idő nem sürgetett, így íme egy részletesebb írás, mondhatni kritika a csütörtök óta látható alkotásról.

A két részre osztott film első felének középpontjában Justine áll, akit esküvőjén kelletlen érzés fog el, s lassan úrrá lesz rajta a melankólia. A Születésnap című darabot is meg-megidéző összejövetelen von Trier több szereplőt is kiemel, s ekkor még a Melankólia névre keresztelt közeledő égitest is távoli, ám élénken világító pont csupán. Justine drámája a násznép bizonyos tagjaival folytatott interakció és saját magába fordulásán keresztül teljesedik ki, ám átélhetőségét korlátozza egy-két tényező. A hanyatlásnak szemtanúja a néző, viszont a kiinduló állapot ismeretlen marad, így a változás súlyossága sem nehezedik a közönségre. Von Trier egyebek mellett a film sajtókönyvében közölt szavainak tanúsága szerint Justine számára az esküvő menekülés a normális felé, egy utolsó kísérlet arra, hogy boldog legyen. Ezen megállapítás már más fényt vet az eseményre: az esküvő számára a boldogság reménye, s nem egy, a boldogságból következő lépés, annak egyfajta kifejezése. A direktor úr kifejti továbbá, hogy Justine számára ez pusztán játék, s úgy hiszi, képes az egész fölé kerekedni, mígnem elérkezik a filmben látott este, amikor is szemmel láthatóan nem bír felülkerekedni a dolgokon. Melankolikus állapotában "hajótörések és hirtelen halál után" és "valami igazi értéket hordozó dologra vágyik". Mindebből nem érzékelhető elegendő a vásznon ahhoz, hogy megszülessen az érzelmi kapcsolat Justine és a néző között. Ez másrészt Kirsten Dunst felelőssége. A színésznő ellen nincs kifogásom, az Elizabethtownban kedveltem, Pókember asszonyaként sem volt kivetnivalóm benne, ám attól függetlenül, hogy a Melankóliában talán valóban kvalitásai legjobbját mutatja, megjelenésén felül is túl amerikai egy ilyen (európai) filmhez. A cannes-i filmfesztiválon elnyert díját tudjuk be biztatásnak.

A második rész Claire-re, Justine nővérére összpontosít, legalábbis alcímében. A férjével és fiával élő nő kálváriájának okozója a film címének másik olvasata, vagyis a Melankólia égitest, amely ekkorra már fenyegető közelségbe ér a Földhöz. A Charlotte Gainsbourg által megformált szereplő kevésbé látványosan, ezáltal sokkal valóságosabban szenved, s aggodalma sem pusztán önmagáért van, hiszen anya, ráadásul összeomlott testvéréről is gondoskodnia kell. Ami nem sikerül Justine-nek és Dunstnak, azt Claire és Gainsbourg hellyel-közzel eléri: azonos szintű érdeklődést bír gerjeszteni a már látványosan megjelenített égi jelenséggel.

A férjet játszó Kiefer Sutherland hálás feladatot kapott, hiszen a legjózanabb gondolkodásúnak, legszilárdabb lelkiállapotúnak tűnő szereplőt testesíti meg - vagyis emlékeztet korábbi szerepeire, hiába éles a környezetváltás számára. Von Trier azonban elintézi, hogy John mégis kiemelkedjen Sutherland profiljából, s ne csak azért, mert nem amerikai munkáról van szó. John Hurt, Charlotte Rampling és Stellan Skarsgaard vendégszerepel, talán túlontúl rövidre is szabva, esetenként elvarratlanul, kiaknázatlanul. A leginkább eltékozolt vonal azonban Justine-hez kötődik: a lány nyilvánvaló kontaktusban áll a Melankóliával, ám ennek természetét, mibenlétét, jelentőségét a néző nem tudhatja meg - annyi bizonyos csupán, hogy ahogy közeledik a bolygó, akként teljesedik ki Justine sötét lelkiállapota. Vagy ahogy von Trier mondja: "sikerül neki elhúznia ezt a bolygót a nap mögül, aztán pedig megadja neki magát."

A Melankóliát kettősség jellemzi, s ez egészen szélsőséges: egyszerre bír unalmas és érdekes lenni; egyén függvénye, miképp adja át magát a filmnek. Az évente felröppenő hírek a meteor képében érkező világvégéről, a vészesen közelgő 2012. december és a heti szintűvé rendszeresült természeti katasztrófák mellett a vég egy nem hollywoodi szemléje nyugtalanító tud lenni, ám a Jean Genet Cselédek című drámájából kiindult, két nővérről szóló történet kereteként nem tud teljesen érvényesülni. Ez fordítva is igaz: a katasztrófa nem játszik azonos szerepet Justine és Claire epizódjában, s az eltérő háttér eltérő végeredményt is szül, ezáltal kiegyensúlyozatlanná téve a két epizódot. A cím alapján ugyanakkor ki tervezi, hogy kiegyensúlyozottan áll föl a székből?