Pecunia non olet....cito pede labitur aetes...omnia vincit amor... Nomen est omen: Andrew Niccol filmjében a pénznek nincs szaga, az idő gyors lábon rohan, a szerelem meg mindent legyőz... A cím pedig bevégeztetik: itt bizony leginkább a mi időnket rabolják.

Pecunia non olet....cito pede labitur aetes...omnia vincit amor... Nomen est omen: Andrew Niccol filmjében a pénznek nincs szaga, az idő gyors lábon rohan, a szerelem meg mindent legyőz... A cím pedig bevégeztetik: itt bizony leginkább a mi időnket rabolják.

A nem túl távoli jövőben a pénz eltűnik, helyét az idő veszi át - minden alapját ez képezi; nem érdemes tehát vesztegetni. Tényleg, mozizni mennyire éri meg egy olyan világban, ahol két órát fizetsz az életedből a jegyért és további kettőt szentelsz a talán rossz filmnek? A válasz félig már készen áll a Lopott időnek köszönhetően, ami akárcsak az író-rendező korábbi alkotásai, érdekfeszítő felütéssel bír. A csalódottság átitatta meglepetés azonban nem várat sokat magára: az ember birtokolta idő teljes szisztémájának és működésének megvalósítását nehéz komolyan venni ("Várj, adok fél órát reggelire!"), az ehhez kapcsolódó mozdulatsorokon és a karba égetett/épített/kódolt kijelzőn is csak a hitetlenség jó magasra való felfüggesztésével léphetünk át szó nélkül.

Ám ezen apróságok csupán részét képezik a nagyban kidolgozatlan ötlethalmaznak, s ehhez jön a cselekmény elfuseráltsága. Az eredeti alapötletből rövidesen egy megszámlálhatatlanul sokszor látott akciómaraton fejlődik, melyben a fantáziátlan autós üldözéseknél csak a feleslegesen elsütött pisztolylövések (Amanda sem maradhat ki az akcióból!) és a megjelenített rendszer a néző számára nem igazán érzékelhető korlátaihoz ragaszkodó szereplők (csak a két főhősnek jut eszébe bankot rabolni?; időrendészek, oké, de egy-egy hullánál nem ártanának rendőrök se; a végkifejletet pedig inkább hagyjuk is) fárasztják jobban a tudomány és a fantasztikum színvonalas párosításához szokott elméket. Egy felvilágosító narrátor vagy szándékoltan didaktikusan eljáró szereplő jelen esetben nem rondított volna bele a képbe, s bár legtöbbször nem célravezető a kész helyzet elé állított nézővel mindent megosztani az odáig vezető történésekről, most kivételesen ezen időalapú berendezkedés miértjeire is jó lett volna némi választ kapni; túlnépesedés-szabályozásról van szó talán? Vagy miről?

A színészek csak botladoznak egyik jelenetből a másikba alulírt szerepeikben (Justin nemes lelkű egy nemtelen világban. Amanda gazdag, de a gettóba vágyik.), jellegtelenül és elsősorban divatos ruháikkal leplezve mondják fel suta szövegeiket, s mindezt csak a nyomokban előforduló jó beállítások ellensúlyozzák. A nagy közönség megnyerése volt itt a cél, a "coolságon" és stílusosságon keresztül (mi másért viselne Cillian Murphy menő bőrleplet?), ez nem vitás, ám egyik kitűzést sem sikerült megvalósítani. Azért Niccol igyekezett legalább teszkógazdaságos színvonalon egy kis kritikát és jelen világunk problémáira reflektáló megmozdulásokat belecsempészni filmjébe, s mélyen megbúvó látnoki képességeit előhívogatva még meg is előlegezett pár dolgot (hiszen a Wall Street-i tüntetők a forgatókönyv elkészülte után jelentek meg), amivel a minimális igényeket azért sikerül kielégíteni, de aki egy újabb Gattacára számít, az az idejét és a pénzét vesztegeti.