Meglepetésekben bővelkedett a harmadik nap - és nem mindet a fellépők szerezték. Úgy tűnik, a legnagyobb változásokon én magam mentem át, és még csak nem is sejtettem.

Meglepetésekben bővelkedett a harmadik nap - és nem mindet a fellépők szerezték. Úgy tűnik, a legnagyobb változásokon én magam mentem át, és még csak fogalmam sem volt róla.

A kisebbik meglepetés talán az volt, hogy legyek bármennyire éhes, már képtelen vagyok megbirkózni a szigetes gigaburgerrel. Mondjuk, az mindenképp segített volna, ha két nyamvadt húspogácsácska helyett egy emberes tenyerest raknak a brutálbuciba, de apróságokon nem illik fennakadni.

A másik, ennél szörnyűbb felfedezést a The Prodigy fellépése kapcsán tettem, amely ugyan tíz éve változatlan színvonalon (jó vagy rossz, ez egyéni kérdés) teszi azt, amit tesz, azaz képes bő egy órára őrjöngő állatokká változtatni néhány tízezer embert, de úgy tűnik, ebbe a körbe én már nem tartozom bele. Pedig ez a két évtizede aktív formáció végigkísérte zenei életemnek legérzékenyebb szakaszát - tudjátok, azokat a pubertáskori éveket, melyekben az ember végleg eldönti, hogy milyen típusú zenéért rajong majd úgy élete végéig, és mindentől függetlenül a The Experience/Music for the Jilted Generation/Fat of the Land albumtriumvirátus a mai napig a legfontosabb dolgok egyike (hármasa), amely az elektronikus zenével történt. Ugyan az elmúlt tizenegynéhány évben zenei téren vajmi kevés történt a bandával, viszont folyamatosan koncerteztek (össze se tudom számolni, hogy az 1995-ös PeCsás buli óta hányszor láttam őket), és eddig minden egyes alkalommal képesek voltak magukkal ragadni.

De nem úgy tegnap. És ha az ember akciós lánya nem tudja levedleni magáról a civilizáltság eme napokban rendkívül hagymázas vázát, és odafigyel arra, ami a színpadon zajlik, akkor nem feltétlenül pozitív gondolatok jutnak eszébe. Nem lehet a hangosításra fogni, hisz a nagyszínpadon ez soha nem volt olyan jó, mint idén (s ezt minden eddig ott fellépő zenekar meg is erősítette), de a zene, a ZENE, azok a korszakalkotó ritmusok és dallamok, az mind-mind háttérbe szorul Maxim és Keith Flint majomkodásával szemben. Nagy felfedezés, tudom: a porondmester feladata a nézők megvezetése, de magáról a performasnzról talán nem kellene elterelni a figyelmet. Vagy talán mégis? Hisz szépen leizzadnak azok a nevesincs dobosok és gitárosok a színpadon, de ha épp szünetet tartanak, mert rock'n'roll érzés van és el kell hajítani a hangszert, akkor a zúzás ugyanúgy folytatódik, mint amikor még vadul kalapáltak - igaz, szónikus hangtámadássá sűrűsödve. Hakni, hakni? Ami pedig a banda igazi lelkét, Liam Howlettet illeti, ő szinte kétségbeesve próbálja magát feltalálni azzal, hogy minden egyes hozott számhoz hozzátraktál valami teljesen szükségtelen improvizatív hangtekergetést, ami csak tovább fokozza a zajártalmat.

Most mondhatnád és mondhatnám, hogy túl öreg vagyok ehhez a szarhoz, de néhány órával korábban ugyanezen a színpadon egy szintén brit, szintén nem éppen alkotói csúcsát járó zenekar bebizonyította, hogy dehogyis. A crossover áthallásokkal rendelkező, amúgy vegytiszta rockban utazó Skunk Anansie mifelénk soha nem szerzett akkora rajongótábort, mint őshazájában, ennek ellenére tegnap délután sikerült jó 10-15.000 embert összeverbuválnia egy közös élményre (annak ellenére, hogy kezdéskor maximum 3-4.000 külföldi állomásozott a színpad előtt), amely csak részben köszönhető a banda változatos témákkal és váratlan váltásokkal átitatott, ám végig energikus zenéinek.

A prímet az idén 44 éves Skin vitte, akiről ha azt mondom, hogy a megjelenése feltűnő, orgánuma figyelemre méltó, akkor nagyon-nagyon visszafogtam magam. A csaj egy energiabomba. Talán nem a legvonzóbb jelenség, akit valaha színpadon láthattál, de túldimenzionált, konstans vigyorával és debil viccelődésével (incselkedés a kameramanekkel, zenekartagokkal, nézőkkel, bárkivel, aki él és mozog) rövid úton belopja magát az ember szívébe, ráadásul nem rest a nézők közé rontani, elvegyülni, meglovagolni, kihasználni őket vagy éppenséggel kiszolgáltatni magát kényüknek-kedvüknek. Szóval igazi frontasszony, kinek a hangja talán megsínylette az éveket és a folyamatos rohangászást, de a Skunk harcos hangzását meglovagolva, személyiségét maximálisan bevetve még azt is elérte nálam, hogy a Selling Jesus elmaradását is megbocsájtsam. Mert ez volt a Sziget eddigi legjobb koncertje.

És nem a Trentemoller-buli, pedig eme lista első helyezettjének megjósolásakor a legnagyobb pénzeket dán zenész második hazai fellépésére tettem volna. Anders Trentemoller négy évvel ezelőtt életem egyik legjobb zenés élményét hozta el, így ezúttal felkészülten és jóval nagyobb várakozással közelítettem meg a Burn Arénát. Nem is okozott csalódást, de a kívánt katarzis elmaradt. Részben a hely szelleme (partnereim nem is bírták sokáig a meleget és a füstöt) tehet arról, hogy nem tudtam magamat teljesen átadni a 70-es éveket idézgető, amúgy teljesen naprakész dub-electrónak, meg aztán - blaszfémia! - az sem feltétlenül tett jót a dánnak, hogy a koncertezés kedvéért időközben egész zenekarrá alakult (közepesen érdekfeszítő énekhangú) énekesnővel, meg minden, és ő maga is úgy érezte, hogy ha már élőben tolják a zenét, akkor az legyen kibeszabottul élő. Ennek jegyében egyik hangszertől a másikig ugrált, és zenésztársaival egyetemben majd minden számból hangulatfokozó, kakofóniába csapó zúzást karcolt - igen, még a Miss You-ból is. Egyáltalán nem volt ez rossz, csak egy kicsit túlságosan is jó.

Annyira jó, hogy a Deftones nagyját azért sikerült beáldoznom rá. Daesu?

Kapcsolódó anyag
Sziget, 0. nap - Prince
Sziget, 1. nap - Interpol, Pulp
Sziget, 2. nap - Crystal Castles, The Chemical Brothers
Sziget, 2. nap - Crystal Castles, The Chemical Brothers [#2]