Miközben kizarándokoltam a Hajógyárira, azon morfondíroztam, hogy idén vajh megint lemondok-e a közepesen érdekfeszítő (ám mostanság elég jót húzott) Kasabianról egy kockázatosabb, de mégis ígéretesebbnek tűnő gig (Crystal Castles) kedvéért, vagy választom a tutit. Nos, nem gondoltam volna, hogy végül Judas Priesttel ízesített flekken-abszolválás lesz a dologból.

Aztán meg az év eddigi legjobb bulija.

Miközben kizarándokoltam a Hajógyárira, azon morfondíroztam, hogy idén vajh megint lemondok-e a közepesen érdekfeszítő (ám mostanság elég jót húzott) Kasabianról egy kockázatosabb, de mégis ígéretesebbnek tűnő gig (Crystal Castles) kedvéért, vagy választom a tutit. Nos, nem gondoltam volna, hogy végül Judas Priesttel ízesített flekken-abszolválás lesz a dologból.

Az történt, hogy a Kasabian olyan lagymatag nana-nana-názással nyitott, hogy eszem ágában sem volt csapot (Lapát) és papot (Tyler) a szeparéban hagyva kirontani, hogy elmerüljek Tom Meighan megaludt-a-tej-a-számban duruzsolásába, így inkább az A38 felé vettem az irányt, ahol félelmetesen nagy (és fiatal egyedekből álló) tömeg várta, hogy kezdetét vegye a brutálisan menő és trendalakító és teljesen megérdemelten zseniálisnak tartott Crystal Castles parti, ahol majd ezer rockerből lesz szintetizátor- és Alice Glass-fetisiszta, meg ilyenek. Gondolom, a zenekritikusok ezt mind alá is írják, de a primitív zajongást ("ezt tuti C64-essel írták"), melyet a fent említett hölgy visítással vegyes toporzékolása kísért, én nehezen tudnám minősíteni. Azért kapott 20 percet, melynek során énekhangnak nevezhető dolog ugyan nem, de annál több olyan kockára vágott technoprüntyögés volt hallható, amely a 90-es években hódított a német slágerlistákon és a Balaton partján. Urambocsá', ha ez után jött a zsenialitás meg a sorsfordítás, akkor erre én bizony rákeféltem.

Mert ehhez képest felüdülést jelentett a Balaton Grill poros/füstös környéke, no meg a Judas Priest, melyről még így, 30 év távlatában sem hiszem el, hogy valaha is komolyan lehetett venni (nevem és címem a szerkesztőségben).

Kulinárisan feltöltődve, kulturálisan kiéhezve közelítettem meg a Nagyszínpadot, ahol úgy tűnt, hogy még Prince keddi fellépésénél is nagyobb embertömeg gyűlt össze, ezért a The Chemical Brothers nem is vacakolt sokat: kb. fél tízkor rázendítettek... hogy aztán másfél órán át azon fáradozzanak, hogy minden energiát kifacsarjanak a mélyen tisztelt egybegyűltekből.

Hosszú órákon át lehetne fejtegetni azt, hogy egy élő fellépés mitől lesz élő, és hogy egy elektronikában utazó, előre programozott zenét szállító formációnak produktumát hogy lehet összevetni olyan bandák teljesítményével, akik ott és abban a szempillanatban pengetnek és vernek és énekelnek, de szerintem minden a hallgatóságra tett hatáson mérhető le. A hallgatóság pedig iszonyatosan élvezte Tom Rowlands és Ed Simmons tegnapi show-ját.

Ők maguk megbújtak a szintetizátorok és keverők erdeje mögött (miközben a zenét akár egy laptop is szolgáltathatta, ugye), s a hátuk mögött gigantikus kivetítő annak az elképesztő látványshow-nak az updatelt változatát sugározta, melytől már 4 éve is eltáthattuk a szánkat, s ugyan akkoriban még nem tudtam túltenni magam a "töredezettségmentesítésen" átesett ChemBros 4/4-es üteminváziójában, most hagytam, hogy teljesen átjárjon, és ott pulzáljon a végtagjaimban. Ha lehet csúcspontokról beszélni, akkor a Hey Boy, Hey Girl mindenképp közéjük tartozik, és amennyiben lehet katarzisról is beszélni, akkor a giget záró Leave Home/Galvanize/Block Rockin' Beats kombó mindenképp kiteljesíti azt. Ennek emlékbe még most is beleborzongok.