Ismerős vizeken evezünk. Néhány régi (Jack Sparrow, Barbossa) és számos új (Blackbeard és lánya, György király, valamint az egész spanyol armada) szereplő az élet forrását kutatja, de természetesen néhányukat nem egészen az az agenda vezérli, mint amit felvállalnak.

Annak ellenére, hogy majdnem zsákolt egy milliárdot, a keményvonalas rajongókat leszámítva aligha akad olyan ember, aki szerette volna a Pirates-franchise harmadik epizódját. És még annál is kevesebben vannak, akik végig tudták követni. Ezzel a stáb is így lehetett, hisz Jerry Bruckheimer producer és Johnny Depp felváltva nyilatkoztak arról, hogy mekkora katyvaszt is okozott a fejükben az At Worlds's End keszekusza sztorija, és ígérik, hogy a negyedik rész nem csak egyszerű, de egyszeri kaland is lesz egyben. Ezért aztán az On Stranger Tides legszembetűnőbb újdonsága tényleg az, hogy olyan egyszerű, mint az ujjam - függetlenül attól, hogy legalább tucatnyi olyan szereplőt mozgat, akiknek nem csak kereszt- és vezetékneve van, hanem még tervei is akadnak.

Az már más kérdés, hogy eme tervek jobbára ad-hoc jellegűek, azaz a köpönyegforgatás érdekében bármikor leválthatók - néha pedig egyenesen illogikusak -, és tulajdonképpen a film McGuffinja - az élet forrása - is csupán másodlagos tényező, misztikumát percek alatt teszik margóra, ami miatt jogosan érezheti magát csalódottnak az egyszeri néző.  A csalódás pedig permanens vendég a film 140 perces játékideje alatt - nem feltétlenül negatív előjellel, hisz lecsupaszítottságának hála jó érzés végre részt is venni a kalandban, nem csak kívülről azt totózgatni, hogy most épp ki kivel van -; nekem a legnagyobb szomorúságot az okozta, hogy míg az előző részekben olyan szépen siklott bele rizsporos konspirálás a mitikus szörnyekkel és mutáns tengerészekkel teli fantáziavilágba, addig - néhány odavetett élőhalottat és tekergőző árbockötelet leszámítva - a Pirates 4 már csak egy szimpla kalandfilm.

Istennek, az ILM-nek és menő modellügynökségeknek hála, hogy a film derekán feltűnnek a sellők, kiknek egyszerre szexuálisan túlfűtött és vérfagyasztóan rémületes jelenését követően már nem lehet ugyanúgy nézni Arielre és kompániájára, mint eddig. Támadásuk egyértelműen a film legjobb pillanata, szóval jól vigyázz, mikor mész ki pisilni.

Bármennyire szeretem Ian McShane-t és bármennyire rettegtem őt néhány korábbi munkájában, Feketeszakállként meglehetősen szürke figura (szürkeszakáll!): a forgatókönyv néha ugyan rákényszerít egy-két random gonosztettet, melyek között akad önkéntelenül vicces is (szegény szakács...); hasonlóan erőtlen Penélope Cruz Angelicájának és Sparrow közös múltjának lebegtetése is, amely egyfajta szeretlek-is-meg-nem-is felállásba pozícionálja a két figurát, de nehéz őket elképzelni egymás karjaiban, hisz mindkettőt maximálisan elfoglalja az, hogy verjék át egymást. Az első trilógiában sokan fújtak a Bloom/Knightley kettős ódivatú csatározására, úgyhogy ők most mentek a levesbe, helyettük azonban el kell viselni egy tenyérbemászóan naiv erénycsősz (hogy maradhatott ez életben ilyen sokáig egy ilyen társaságban?) és egy foglyul ejtett sellőlány tágra nyílt tekintetű románcát, melynek kb. annyi köze van a cselekményhez, hogy nyugodtan mehetett volna a kivágott jelenetek közé.

Szerencsére Johnny Deppre mindig lehet fogadni (az utazó? miféle utazó? nem ismerek semmiféle utazót...), és Jack Sparrow-ként hozza a tőle elvárhatót: ezúttal sincs az a szorult helyzet, amiből ne tudná kidumálni vagy éppenséggel kilambadázni magát. Ugyan most ő is haloványabb a szokottnál - mondhatni sodródik az árral -, de metroszexuális manírjait nem lehet megunni.

200 milliós költségvetésének hála a film nem szűkölködik a látványelemekben, a 3D-ben pedig az a jó, hogy nagyon hamar el lehet feledkezni róla, s végső soron a film is ilyen: hozza az elvárhatót, de aztán pikk-pakk elillan.

kövess minket facebookon!