Nagyon drukkolok Duncan Jones-nak, hogy más wunderkindekkel ellentétben sikeresen elkerülje a nagy hollywoodi csapdákat, ami ugyan méretes projektekkel kecsegtet, de elvárásaival és nyakba lihegő producereivel gyakorta megöli a tehetséget.
A kiemelkedően jó Moon után a Source Code inkább a kommersz irányába billen (és ha már itt tartunk, a büdzséje is hatszor akkora, mint a fent említett mono-sci-finek), és utolsó képsorát leszámítva még megalkuvónak is mondható, de még így is érdemes rá odafigyelni, hisz ha csak módjával is, de megmozgatja azokat a plázamozikba mozgólépcsőző agytekervényeket, melyek hajlamosak kissé bepókhálósodni.
Nagyon drukkolok Duncan Jones-nak, hogy más wunderkindekkel ellentétben sikeresen elkerülje a nagy hollywoodi csapdákat, ami ugyan méretes projektekkel kecsegtet, de elvárásaival és nyakba lihegő producereivel gyakorta megöli a tehetséget.
A kiemelkedően jó Moon után a Source Code inkább a kommersz irányába billen (és ha már itt tartunk, a büdzséje is hatszor akkora, mint a fent említett mono-sci-finek), és utolsó képsorát leszámítva még megalkuvónak is mondható, de még így is érdemes rá odafigyelni, hisz ha csak módjával is, de megmozgatja azokat a plázamozikba mozgólépcsőző agytekervényeket, melyek hajlamosak kissé bepókhálósodni.
Az alapszituáció akár egy Dick-regény kiindulási pontja is lehetne: emberünk akaratán kívül egy sajátos szituációba csöppen, melyből csak saját leleménye révén képes kikecmeregni - miközben egy jóval nagyobb konspirációra derít fényt. Jelen esetben egy idegen testbe teleportáló katona (Jake Gylleenhaal) újra meg újra próbálja megtalálni azt a bombát (és annak elhelyezőjét), amit egy terrorakció-sorozat első állomásaként egy vonaton rejtettek el. Minden egyes alkalommal mindössze 8 perce van az akció végrehajtására, aztán kezdheti elölről...
Jake Gyllenhaal kálváriája akkor igazán érdekfeszítő, mikor az ész és nem a szív vezérli. Ez utóbbi viszont hajlamos a hitchcocki szálakat mozgató suspense sztorit új vágányokra terelni, ami talán megbocsájtható, ha az emberrel szemközti ülésen Michelle Monaghan foglal helyet.
Azt viszont már valamivel nehezebb elnézni, hogy míg hősünk hosszú telefonbeszélgetések és érzelmi adok-kapok formájában pátyolgathatja lelki életét, addig a történet valódi modus operandija csupán elsietett és ködös magyarázatot kap, amit a hallottak alapján még a filmet követő frissítő, napsütéses kocsikázás során sem tudtam teljesen összerakni.
De lehet, hogy a gond az én készülékemmel van. Végül a mérleg két serpenyőinek rendezgetése után az jött ki, hogy élmény inkább thriller, semmint sci-fi (azt a bizonyos plusz egy percet leszámítva), annak viszont elsőosztályú, de most nem ártana, ha ifjabb Bowie ismét ráfeküdne egy olyan projektre, ami bejárja az űr legsötétebb sarkait és... ja, hogy gondolkodik a Wolverine megrendezésén? Francba.