- SPOILERMENTES -

A tagline új szabályokat ígért, ami egy 11 évig tartó hiátus után el is várható, főleg egy olyan műfajban, amelyben ugyan túl sok újat nem lehet mondani, de mindig vannak hosszabb-rövidebb lefolyású trendek, melyekhez illik hozzáigazodni, már ha az adott produkció nem kíván gyors lefolyású obskurutis mortis áldozatává válni.

Szóval az ígéret kecsegtető volt, még annak ellenére is, hogy a produkcióról nem nagy felelőtlenség azt feltételezni, hogy szebb napokat látott szereplők és alkotók utolsó mentsvára, melynek forgatása sem volt éppenséggel felhőtlen, de úgy tűnt, hogy az utóbbi években inkább csak a ráncait szaporító trió mellé minden fiatal színészpalánta be akart kerülni a filmbe, aki él és mozog Hollywoodban, és szó, mi szó, az elmúlt évtizedben épp elegendő mennyiségű vért ontottak ki ahhoz, hogy abban el lehet lavírozgatni egy műfajpukkasztó, de azért a zsáner alapvető elemeit tiszteletben tartó slashert.

És ha csak a kikacsingatásnál maradok, a film nem is okoz csalódást, hisz teljes odaadással, Hollywoodtól szokatlan szókimondósággal csipegeti a horror jelenleg is élő trendjeit - a tortúrafilmeket, a tonnaszám érkező remake-eket és folytatásokat. Ebben persze akad némi képmutatás is, hisz végső soron egy negyedik részről van szó, de ha egy film ilyen vérmes vigyorral ostorozza a műfajt, beleértve saját magát is ("az ötödik Stab volt az időutazásos"), akkor attól ilyesféle korrektséget hülyeség lenne számon kérni.

A gondok máshol vannak. A felszíni csinosítgatások (ráncfelvarrások) ellenére ez a film, kérem "same shit, different decade": Woodsboróban semmi sem változott. Eme városkában minden csaj dögös, a srácok pedig vagy sportolók (és verni valóan taplók) vagy geekek, de a lényeg az, hogy mindenki, még a legsekélyesebb cicababa is filmőrült. A régiek sorában sem történt paradigmaváltás: Sidney Prescott (Neve Campbell) továbbra is menekül a nemszeretem hírnév elől és könyvek formájában írja ki magából a borzalmakat, túlélő skilljei viszont annyiban fejlődtek, hogy most már szempillája sem rezdül, ha valamelyik sarokból Ghostface veti rá magát. Dewey (David Arquette) ugyan már nem helyettes, hanem a törvény legfőbb őre, de ez esetlenségén mit sem változtat, az időközben arájává előlépett Gale Weathers (Courteney Cox) arroganciája pedig azt a kérdést veti fel a nézőben, hogy hogy voltak képesek ezek akár egy hónapot lehúzni egymás mellett, nem hogy egy egész évtizedet.

Ez természetesen csak a kisebbik baj. A film sajnos görcsösen ragaszkodik a korábbi epizódok szerkezetéhez: hiába hangsúlyozza lépten-nyomon, hogy most minden máshogy fog történni, a jelenetek sorának megvariálásán túl kevéske újdonsággal szolgál. Ghostface ott, akkor és úgy támad, ahogy az tőle megszokott, és szemlátomást ezt már a szereplőket sem lepi meg túlzottan.

A nagy reveláció egyszerre talál be és mellé, viszont mindennél bosszantóbb az, hogy a forgatókönyv egy olyan finist készít elő, ami váratlan és gonosz, sőt, megkockáztatom, hogy akár zseniális is lehetett volna, amiből sajnos végül csúnyán visszatáncolnak. Lehet, hogy ezek voltak azok a plusz forgatási napok, amikor a forgatókönyvíróként feltüntetett Kevin Williamson már más projektekhez gépelt és a szörnyű harmadik részt firkantó (ezúttal uncredited) Ehren Krueger pedig naponta szállította le az új oldalakat? Talán majd egy 25 év múlva megjelenő, jubileumi hologramkocka extráiból kiderül.

A Scre4m végül is nem rázta gatyába a jelenleg limbóban vergődő műfajt - nem tartom valószínűnek, hogy az első rész után megint zsáneri reneszánszot indítson el -, és még áldozatainak szedésében sem túl kreatív (egyetlen meglepően véres/beles kinyiffantást leszámítva), viszont "csak" fontosabb szegmenseiben megalkuvó, mert dumálni, azt még mindig nagyon tud, és tulajdonképpen, egy vödör popcornnal a kezedben, melletted pedig autentikus Ghostface kosztümben örömködő haveroddal egész szórakoztató tud lenni. Nekem legalábbis az volt.

kövess minket facebookon!