Danny Boyle egy rocksztár a filmrendezők között. Egyszerű akkordokat penget, sodró lendülettel, frázisai könnyen megjegyezhetők, a végeredmény pedig minden esetben intelligens, de nem várja el, hogy te is az legyél. Hősei rendszerint olyan sarkantyúval a farpofáik közt világra jött hétpróbás túlélők, akik hatalmas köveket görgetve törnek előre, hol izzadva, hol szellemes egysorosokat ontva, de mindvégig töretlenül. Boyle műveinek sorában a változás a körülmények és az egyén viszonyában megy végbe.
Danny Boyle egy rocksztár a filmrendezők között. Egyszerű akkordokat penget, sodró lendülettel, frázisai könnyen megjegyezhetők, a végeredmény pedig minden esetben intelligens, de nem várja el, hogy te is az legyél. Hősei rendszerint olyan sarkantyúval a farpofáik közt világra jött hétpróbás túlélők, akik hatalmas köveket görgetve törnek előre, hol izzadva, hol szellemes egysorosokat ontva, de mindvégig töretlenül. Boyle műveinek sorában a változás a körülmények és az egyén viszonyában megy végbe.
A Trainspotting önpusztító, önimádó, drogos hipszterei még saját maguk alkotta pokol által szenvednek, és kitörni abból nem sokuknak van esélye, ezzel szemben a Sunshine asztronautái mártírok, a Slumdog Millionaire Jamalja pedig egy úthenger, aki a adott sanyarú körülmények ellenére úgy megy végig a számára kijelölt úton, mintha zsinóron húznák. A változásra irányuló vágy nem a konfliktus forrása többé, hanem a cselekmény megkérdőjelezhetetlen mozgatója. Ennek a tematikának akár ars poetica-ja is lehetne Aron Ralston, a sziklák közé szorult, majd a szabadulásért fél jobb kezét levágni kényszerülő hegymászó története.
Aron egyszerű figura. Amellett, hogy találékony mérnök, elcseszett kapcsolatok sora áll mögötte, az anyját ritkán hívja vissza, és egy hiperaktív adrenalinfüggő. Hétvégéit általában sziklákon ugrálva tölti, de nem afféle extrém sport gurmán ő, inkább csak mindenevő megszállott, aki ha elesik feláll, röhög egy nagyot, aztán rohan tovább. Egy rossz mozdulat azonban megállásra kényszeríti, 127 óra kényszerpihenőre egy sziklakanyonban, karjával egy méretes kődarab és a kanyon fala közé szorulva. A reménytelen helyzet először elkeseredett próbálkozásokat, majd mérnöki pontossággal megtervezett szabadulási kísérleteket eredményez.
Néhány nap alatt azonban Aron eljut a lehangoló felismerésig: elvesztette jobb alkarját. A fájdalmas műveletet megelőzi a felismerés, a jelenet pedig több mint kellemetlen. Boyle diszkrét realizmussal ad órát anatómiából és amputálásból, ami igazán karunkba csalja a fájdalmat az Rahman fülsiketítő elektronikus sikolya, amit csak kevesen hallottak életükben, de mindenki tudja mit jelent. A pár másodperc órák hosszú sorának tűnik, de Aron szabadulását jelenti az embertelen körülmények közül- emberként.
James Franco kultusza Amerikában jelenleg John Lennonéval vetekszik. Ha azt mondom nagyszerű alakítást nyújt, épp úgy hazudok, mintha azt, hogy Oscart érdemel, vagy húsz milliós gázsit filmenként. Úgy uralja végig a vásznat, hogy egyszerre az idegenvezetőd, a legjobb haverod és Aron maga. A dolga nem egyszerűen színészet, sokkal több annál. Eladhatóvá tesz egy olyan történetet, melyben jóformán egyedül ő szerepel, és rajta keresztül tud kilépni a történet egy motivációs poszter dimenziójából.
A végeredmény a Slumdog parafrázisaként sem utolsó, de önmagában is épp úgy megállja a helyét. Boyle és két operatőre ritkán látható alázattal állítják újszerű és egyedi képi világukat a történet szolgálatába, a film – noha nagy része egyetlen helyszínen játszódik néhány flashbackkel tarkítva – a most trendinek mondottnál is tovább gyorsul, épp olyan nyughatatlan adrenalin-bomba, mint hőse, de legalább annyira magával ragadó is.